Hihetetlenül tehetséges Emil Gilels zongoraművész, zenész és virtuóz, az évszázad embere, felülmúlhatatlan mester
A szovjet korszak Oroszország történetének egyik legnagyobb és legfrissebb időszaka, dicsérni szokás, kritizálni, gyűlölettel vagy nosztalgiával beszélni, nem szokás közömbösnek lenni iránta.
Nehéz évek, folyamatos küzdelem, nagy eredmények, grandiózus ötletek és szörnyű tragédiák voltak ezek hetven év alatt, amit a szovjet nép sok évszázadon át nem élhetett át.
A polgárháború és forradalom hamvaiból rövid idő alatt új állam épült, korábban példátlan ideológia jött létre, új kultúra kelt életre. Ez az erő, a bátorság, a hihetetlen dinamika és az energia ideje volt.
A szovjet korszak a zenében is megtalálta a megtestesülését „hangzásának” egyik „hírnöke” egy hihetetlenül tehetséges zongorista volt Emil Gilels, zenész és virtuóz, az évszázad embere, felülmúlhatatlan mester, akinek játéka magába szívta mindazt, ami a klasszikusok „szovjet” hangzásában rejlett.
Minden nagy zongoraművésznek, akárcsak minden nagy zeneszerzőnek, megvan a maga hangzása, egy jellegzetes stílusa, amely megkülönbözteti mindenki mástól. Technika, előadásmód, inspiráció, virtuozitás – mindezek a tulajdonságok nagyrészt a zongorista karakteréből, életszemléletéből és preferenciáiból fakadnak.
Az „excentrikus” Glenn Gould kimondhatatlanul mély spiritualitást látott a zenében, amit igyekezett átadni a hallgatónak. Csiffra György, a legnehezebb sorsú ember, mintha a viszontagságok ellen küzdött volna, hihetetlenül vidáman, könnyeden játszott, zenéjével és másokkal is segített erőt találni, hogy túlélje az élet megrázkódtatásait.
Alekszej Szultanov híres volt „pokoli” előadásáról, amely csontig átszúrta a nézőt.
Emil Gilels pedig, egy komoly, visszafogott, erős ember, egy kemény, dinamikus, bátor, élénk színekben pompázó játékot testesített meg, egy olyan játékot, amely életre és harcra hívónak tűnt.
Gilels zenéje talán részben magának a virtuóznak a viselkedése miatt keltett ilyen erős benyomást: Emil mindig szigorú volt, visszafogott és abszolút háborítatlan. Mintha tudta volna, hogy teljesen ura a helyzetnek, képe és előadása jól összehangolt tandemben hatott, kitörölhetetlen benyomást keltve a nézőben.
„Milya Gilels ritka képességei miatt kiemelkedő gyermek. A természet csodálatos kezekkel és ritka füllel ajándékozta meg, ami azokra jellemző, akik kizárólag zongorázásra születtek” – jegyezte meg Ya I. Tkach tizenhárom évesen.
Emil Gilels nemcsak kimagasló virtuóz volt, aki szinte a legjobb technikával rendelkezett a szovjet zenészek, sőt korabeli világ zenészei között, de ugyanolyan nagyszerű zenész volt, aki a maga szigorú, de lenyűgöző modorában tudta bemutatni a klasszikusokat.
Gilels előadása a szovjet korszak megtestesülése volt – erőteljes, visszafogott, szigorú és bátor, tele dinamikával és szenvedélyes élethívással.„Az első dolog, ami megkülönbözteti Gilelst, az a férfiassága és az akaraterős játékintenzitás. Előadása teljesen idegen a szentimentalizmustól, a modorosságtól és a nőiességtől. Gilels művészi gondolkodása nem ismeri a magasztosságot és az igényességet. Mindenben érezhető az egészséges, természetéből fakadó energiatöbblet... Ez valósághű, életigenlő művészet, a közelképek, az energikus vonalak és színek művészete” – mondta Emil játékáról egy másik híres virtuóz, Yakov Milstein. .
Gilels játéka a szovjet korszak megtestesülése volt – erőteljes, visszafogott, kemény és bátor, tele dinamikával és szenvedélyes hívással, hogy élni, alkotni, alkotni, keresni és érvényesíteni a helyét az életben.
Ez az előadásmód most sem veszítette el relevanciáját, amikor sokféle zene létezik, amelyek ugyanazt a hatást követik. Furcsa módon Gilels játéka túlszárnyalhatná a modern technót, RnB-t, dubstepet és más „energetikus” zenei stílusokat éppen azáltal, hogy képes élni akarást, belső erőt és energiát adni az embernek.
Szerencsére Gilels hagyatéka koncertfelvételeken, stúdiófelvételeken és több száz anyag formájában fennmaradt, amely a modern médiába került, és így elérhető azok számára, akik szeretnék tudni, hogyan néz ki az igazán férfias zene.
A sors kedvese
>Emil Grigorievich Gilels 1916. október 6-án született Odesszában, tanúja volt az Orosz Birodalom hanyatlásának, a forradalom hajnalának, és némileg megelőlegezte a szovjet korszakot, amely világhírnevet szerzett számára.
Emil zsidó családból származott: apja Gregory munkás volt, anyja Eszter a család és az otthon gondozásának szentelte magát. Gilels barátai és életrajzírói is megjegyzik, hogy meglehetősen jó, de rendkívül kemény nevelésben részesült a szülei, ami kétségtelenül kihatott a zenész karakterére.
A kis Emil, aki korán érezte a zene iránti szenvedélyt és a színpad iránti szeretetet, még a szomszédos udvarok gyermekeit is arra biztatta, hogy az általa írt darabok alapján színházi előadásokat adjanak elő.
Gilels még tanulmányai befejezése előtt az első szövetségi zenészverseny győztese lettGilels első zenetanára Ya I. Tkach volt, akinek leckéinek köszönhetően Milya 13 éves korára a nyilvánosság előtt is megmutathatta tehetségét, és heves tapssal zárult.
Aztán ott volt az odesszai konzervatórium, ahová nagyjából ugyanebben az évben zenetanár édesapja igyekezete ellenére sem került be a szintén Odesszában élő, önfejű.
A legendás Heinrich Neuhaus pedig Moszkvában segítette a fiatal virtuózt a technikai tökéletesség elérésében, és itt érdemes ismét megemlíteni Szvjatoszlav Richtert, mert Gilels minden kiemelkedő sikere ellenére Heinrich Gustavovich Richtert, a „makacs” zongoraművészt nevezte a sajátjának. kedvenc diákja.
Másrészt Gilels tehetségét maga Gilels is megcsodálta, aki odesszai tanulmányai során ismerkedett meg a virtuózzal.
Gilels még tanulmányai befejezése előtt ihletett tolmácsként és briliáns zenészként vált az első szövetségi zenészverseny győztesévé, majd több rangos európai versenyt is megnyert. Aztán már csak a hírnév, a siker, az elismerés és a zongoraművész életének fényes vonala volt, amely áthatotta az egész szovjet korszakot.
Feleségek és szeretők
>Gilels látszólag szigorú és visszafogott volt, de aligha tudta különösebben világosan kifejezni érzéseit. Élettörténetét azonban a nőkhöz kötődő fényes pillanatok jellemzik.
Voltak tragédiák is – a mester első felesége, Rosa Tamarkina zongoraművész, akivel a háború éveiben hozták össze, amikor Gilels sokat lépett fel a Szovjetunióban (beleértve az ostromlott Leningrádot is), korán elhunyt, elhagyva a zenészt, aki nem lépte át a harminc év küszöbét, özvegy .
Emil Gilels 1986-ban elhunyt, de továbbra is az ország legtehetségesebb és legelismertebb zenésze maradt.A zord háborús években Gilelsnek viharos románca is volt Bonya Girshberg lett zsidó, kommunistával, akinek sikerült időt fordítania az aktív politikai munkára, és szinte az egész családját elvesztette a fasiszta táborokban.
Bonya és Emil a virtuóz kirovi látogatása során ismerkedtek meg, ahol egy emigráns, aki szinte egyáltalán nem tudott oroszul, ápolónőként dolgozott főhadnagyi rangban. Fellángolt közöttük egy forró érzés, amely több évig tartott, és nem csak erre a kettőre, hanem az akkori híres zenészekre is hatással volt, akiken keresztül Emil érzéki és ihletett leveleit közvetítette Bonának.
Az esküvő nem sikerült - Girshberg „megijedt” a zongorista nehéz temperamentumától, és nem tudta összekapcsolni az életét vele, feleségül ment egy katonai sebészhez, akivel boldogan töltötte élete hátralévő részét. Gilels pedig nem kevésbé boldogan kötötte össze életét a költőnővel és tehetségének lelkes tisztelőjével, Farizet Khutsistovával, akinek sikerült ránk hagynia egy lenyűgözően rendszerezett archívumot, amely több mint 11 ezer dokumentumot tartalmaz Gilels életéről.
Emil Gilels 1986. október 14-én halt meg Moszkvában, átélte az egész nagy szovjet korszakot A-tól Z-ig, de valószínűleg szerencsére úgy, hogy nem látta az ország összeomlását. Sztálin, Hruscsov, Brezsnyev kedvence volt, az ország legtehetségesebb és legelismertebb zenésze.
GILELS Emil Grigorjevics (1916. X. 19. – 1985. X. 14.)
adv. művészet. Szovjetunió (1954), állami díjas. (1946) és Lenin (1962) díj, a szocialista munka hőse (1976)
Emil Grigorjevics nem szeretett interjúkat adni, és ritkán jelent meg nyomtatásban. Talán csak egyszer emlékezett a távoli odesszai időre. „Gyerekkoromban keveset aludtam, amikor minden elcsendesedett, elővettem apám vonalzóját a párna alól, és vezényelni kezdtem éreztem magam mögött egy hatalmas tömeg lélegzetét, aki előttem vár. A zenekar megdermedt, felemeltem a stafétabotot, és a levegő megtelt egyre erősebben, fortissimo.
Ekkor azonban rendszerint kissé kinyílt az ajtó, és a riadt anya a legérdekesebb ponton félbeszakította a koncertet; -Már megint integetsz a karjaiddal és énekelsz éjszaka alvás helyett? Megint elvetted az uralkodót? Add most, és két perc múlva aludj el! A nap folyamán fontos dolgom is volt. Írtam egy darabot egy férfiról, aki zenét akar tanulni és híresség akar lenni.
Ennek a darabnak a bemutatója házunk bejárati ajtajában volt. Udvarunkról minden gyerek részt vett az előadásban. A díszek, díszek a házból csempészett szőnyegekből álltak. Én játszottam a zenész főszerepét, és egyben sikerült súgónak is lenni.
Gyermekkori gondolataim teljesen elmerültek a zenében."
Álma valóra vált, talán hamarabb, mint várta.
Szemtanúk benyomásai: „A Moszkvai Konzervatórium zsúfolásig megtelt nagytermében általános volt az izgalom, miután Gilels Mozart és Liszt „Figaro házassága” című fantáziáját adta elő, az egész terem felállt. Idegenek közeledtek egymáshoz, lelkes felkiáltásokat váltottak egymással, sőt heves vitákba is bocsátkoztak az E. Gilelsről véleményük szerint elégtelen dicséret miatt. E zümmögő, gesztikuláló emberrajra nézve azonnal és félreérthetetlenül megállapítható volt, hogy nagy, örömteli esemény történt. A fiatalember a közönséggel szemben állt, és olyan nyugodtan meghajolt, mint egy perccel azelőtt, hogy a zongorához ült volna, és érthetetlen hangokat vont ki belőle. Általában véve a virtuóz külső viselkedésének legfigyelemreméltóbb tulajdonsága a teljes kiegyensúlyozottsága. Ez nem színlelt nyugalom, hanem természetes állapot, amelyet a testi-lelki egészség és a hatalmas poptehetség diktál."
Igen, A. Alschwangnak teljesen igaza volt: az 1933-as szövetségi verseny meghallgatásain részt vevő moszkvai közönség tanúja volt a 20. század előadóművészetének egyik vezető alakjának megszületésének.
A verseny leendő győztese Odesszából érkezett Moszkvába, ahol 13 évesen adta első önálló koncertjét. A még nagyon fiatal zongoraművész, Ya I. Tkach oktatója rendkívül éleslátóan értékelte tanítványa képességeit: „Mil Gilels ritka képességeit tekintve kimagasló gyermek, a természet csodálatos kezekkel és ritka füllel ajándékozta meg akik kizárólag zongorajátékra születtek.” Valóban így van; zongoraművésznek született. A jövőben pedig többször is felfigyeltek játékának elképesztő organikus jellegére, valamiféle belső egységre a billentyűkkel, a hangszerrel. Mindez gondos hozzáállást és kemény munkát igényelt egy tapasztalt tanár irányítása mellett. B. M. Reingbald ilyen tanára lett Gilelsnek az Odesszai Konzervatóriumban. Jóval később a kiváló művész pisa.l: „... az igazsághoz azt kell mondani, hogy az igazi zenetanárom Berta Mihajlovna volt... Nagy kultúrájú ember volt... Szellemi érzékenység birtokában képes volt azonosítani a zene erősségeit. a tanítványai és felébresztik bennük a vágyat, hozd ki a legjobb tulajdonságaidat."
Természetesen, mint minden nagy művész, Gilels is fejlődött az évek során, gazdagította belső világát, egyre több oldalt tárva fel a zenei kincstárból önmaga és az emberek számára. Azonban már az érettség küszöbén művészi szempontból rendkívül szerves személyiség volt. „Teljesen meg vagyok győződve – mondta Ya Flier, és gratulált kollégájának a 60. születésnapja alkalmából –, hogy Gilels már 16 évesen is világszínvonalú zongorista volt, többször is visszatérek ehhez a gondolathoz: milyen süket és rövidlátó Gilelst egyes kritikusok és életrajzírók, akik csak fantasztikus virtuózként fogták fel, aki csodálatos zenészként „átnézte” (vagy inkább „hallgatta”)... Gilels művészete már fiatalkorában is ritka fúziója volt művészi intelligencia, kreatív képzelőerő, természetes zongorizmus, kiváló forma- és stílusérzék... Számomra Emil Grigorjevics előadói pályája egyetlen monolit.
A lenyűgöző kezdet ellenére Gilels művészi fejlődése alapvetően következetesen ment végbe. Ebben a folyamatban fontos szerepet játszottak a G. G. Neuhaus vezetése alatt végzett fejlesztések a Moszkvai Konzervatórium Felsőfokú Művészeti Kiválósági Iskolájában (1935-1938). . A Bécsi Verseny második díját (1936) követően a brüsszeli Nemzetközi E. Ysaye Versenyen diadalmaskodó győzelem (1938). Azóta világszerte több évtizedes fáradhatatlan koncerttevékenység hozta Gilelst korunk legnagyobb zongoristái közé.
Rendkívül nehéz röviden jellemezni egy nagy és sokrétű művész (nevezetesen Gilels) kreatív megjelenésének legjelentősebb jellemzőit. Nagymértékben igaz Spinoza egyik finom paradoxona: „Definiálni annyi, mint korlátozni”. És mégis egyetérthetünk Y. Milsteinnel, amikor ezt írja: „Az első dolog, ami megkülönbözteti Gilelst, az a játék férfiassága és akaraterőssége nemcsak az emelkedő helyeken, de még a komor, melankolikus epizódokban is mindig kissé szigorú és szándékosan visszafogott művészi gondolkodású. Gilels nem ismeri a magasztosságot és az igényességet, mindenben ott van a természetéből természetes módon áradó egészséges energia... Ez a valósághű, életigenlő művészet, a közelképek, az energikus vonalak és színek művészete.
A fenti megfigyelés 1948-ra nyúlik vissza, amikor a művész nem csak fényes ifjúságát, hanem a háború kemény éveit, az ostromlott Leningrádban frontkatonák számára fellépő fellépéseket és első külföldi turnéit is maga mögött tudhatta. Majdnem tíz évvel később G. Kogan mintha folytatná az idézett részt: „Gilels mind földi, mind a földön Az élet megállíthatatlan ereje diadalmasan örvend a zongorista játékának, fröccsen ki az ujjai alól, elektromossággal telítve a termet. a hallgatók fiatalodni látszanak, a szemük csillog, a vér gyorsabban kering az erekben A művész eleme az erőteljes dinamikus növekedés, zenéje bátran és erőteljesen szól. sűrű, masszív, „súlyos”.
Az 50-es évek közepe már a művész világszintű elismerésének ideje, aki az elsők között képviselte a szovjet zongoraművészetet számos ország, köztük az Amerikai Egyesült Államok színpadán.
És végül még egy jellegzetesség, ami a korábbiakat erősíti. I. Popov 1970-ben ezt írta: „Az érzelmi telítettség, a zenei beszéd parancsolhatatlansága szempontjából alkotási stílusa korunk legnagyobb karmestereinek zenei alkotásainak interpretációjára emlékeztet. Semmi külső, semmi hangzás. Nincsenek szándékos effektusok, nincsenek közhelyek. Minden frázis ragyogóan, lenyűgözően hangzik, és egyben mind korrelál az egésszel, ami a mű fő zenei és drámai koncepcióját szolgálja... A zongorista. az előadói koncepciók mindig elképesztően egyszerűek, de ez a legmagasabb egyszerűség, amely szöges ellentétben áll a primitívséggel, és ennek az ellenpólusa. „Nincs nehezebb a művészetben, mint megvalósítani ezt a magasztos egyszerűséget, a mesteri tudásnak ezeket a magasságait, amelyektől hatalmas képzeletbeli távolságok vannak. nyisd ki.” Úgy tűnik tehát, hogy Gilels művészi hitvallása nem ment át jelentős változásokon az évek során. Nem, csak a felületes megértés vezet ilyen következtetésre. Valamennyi említett jellemző a zongoraművész művészi felépítésének alapját képezte. És teljesen természetes, hogy méltán szerzett hírnevet Beethoven művének kiváló tolmácsolójaként. Olvassa el újra a fenti kijelentéseket, és világossá válik, hogy Gilels művészetének általános irányultsága hogyan felel meg Beethoven számos művének, különös tekintettel öt zongoraversenyének tartalmára, amelyek interpretációja az egyik legmeghatározóbb lett. az érett Gilelek kiemelkedő eredményei. A művész egy hosszú utazás során jutott el Beethoven ciklusaihoz, melynek során mindenféle repertoárterületet elsajátított – Liszt fantáziáinak és rapszódiáinak virtuozitásától Schubert vagy Brahms mélykoncentrációjáig.
Gilels sok gondot okozott a kritikusoknak. Miután a zongoraművészt a kiemelkedő „beethovenisták” sorába vették, néha kizárták például Mozartot Gilels „vagyonából”. Később a művész Mozart-műsorai váltották ki a leglelkesebb visszhangokat. Így van ez Chopinnel is. Egy recenzens 1972-ben megjegyezte, hogy egyszerűen nehéz volt felismerni az „összegyűjtött és fegyelmezett Gileleket”, amikor Chopin első balladájának előadása közben „extatikus őrületben volt”. Maga Gilels egyszer megjegyezte, hogy szereti az „anyag ellenálló képességét”. És mindig leküzdötte...
A zongoraművész repertoárja természetesen óriási, ennek minden aspektusát itt még csak röviden is érinteni nem lehet. Mindazonáltal meg kell jegyezni, hogy Gilels különös érdeklődést mutatott az orosz klasszikusok iránt. Csajkovszkij Első koncertjének igazán példaértékű interpretációját mindenki ismeri. Gilels azonban a nagyszerű zeneszerző két másik koncertjének meggyőződéses támogatójaként működött. A művész szerepe a Medtner-féle zongoraörökség „rehabilitációjában” is rendkívül jelentős. Gilels szovjet zene iránti szolgálatait nehéz eltúlozni. Műsoraiban D. Sosztakovics, A. Hacsaturjan, D. Kabalevszkij, M. Weinberg, A. Babajanjan és természetesen S. Prokofjev jelentősebb műveit találjuk. Gilels először adta elő S. Prokofjev nyolcadik szonátáját.
Gilels művészeti, zenei és társadalmi tevékenysége változatos. A 40-50-es években nagy figyelmet fordított az együttes szereplésre, különféle kompozíciójú hangszeres duettekben, triókban lépett fel, a Beethoven Quartettel együtt. Mondhatnánk, hogy egy művész lemezfelvételeit „minőségi jellel” jelölik; Utóbbiak közül talán mindenekelőtt ki kell emelnünk mind az öt Beethoven-verseny hangfelvételét, amelyet D. Sell amerikai karmester által vezényelt zenekar kísér.
1938 óta Gilels a Moszkvai Konzervatóriumban tanított, 1952-től pedig professzora volt. Tanítványai között nemzetközi versenyek díjazottjai, I. Zsukov, M. Mdivani és mások.
Emil Gilels a zenei világ legmagasabb tekintélyét élvezte. Folyamatosan meghívták jelentős előadói versenyek zsűrijébe (Párizs, Brüsszel stb.). Ő volt az első négy nemzetközi Csajkovszkij-verseny zongoraművészeti zsűrijének vezetője. Gilelst a Londoni Királyi Zeneakadémia tiszteletbeli tagjává választották (1967), a Budapesti Konzervatórium tiszteletbeli professzorává (1968) és a Római Akadémia „Santa Cecilia” tiszteletbeli akadémikusává (1980), a város aranyéremmel tüntették ki. Párizs (1967), a belga I. Lipót-rend (1968) és sok más magas kitüntetés.
Körülbelül fél évszázadon keresztül a zene szerelmesei találkoztak Emil Gilelsszel. De aligha állíthatja valaki, hogy a csodálatos zongoraművész palettáján már mindent tudott. Minden koncertje új világok felfedezése volt a művészi gondolkodás területén. „A hírnév és az alkotói érettség csúcsán lévő művészeink közül – írta G. Shokhman a „Musical Life” című folyóiratban – Gilels talán a legnagyobb dinamizmussal jellemezhető: művészetében folyamatosan változások mennek végbe, és a korábban várt, "névvel és múltbeli találkozásokkal garantált" mellett a zongoraművész koncertjein gyakran találkozhatunk váratlan, sőt olykor lenyűgöző bizonyítékokkal a művész intenzív, mondhatni kirobbanó belső lelki életének. Ezért lenne olyan helyénvaló befejezésként felidézni, Gilelsre vonatkoztatva, átfogalmazni Puskin sorát Rossiniről, aki „örökké ugyanaz, örökké új volt”...
Irodalom: Delson V. Emil Gilels - M., 1959; Rabinovich D. Zongoraművészek portréi.-M., 1970; Khentova S. Emil Gilels - M., 1967; Lenin-díjasok. Szo - M., 1970; A szovjet zene büszkesége - M., 1987.
Idézet A könyv alapján: Grigoriev L., Platek J. „Modern zongoristák”. Moszkva, "Szovjet zeneszerző", 1990
Az oldal anyagok másolásakor aktív link szükséges!
Az egyik neves zenekritikus egyszer azt mondta, hogy a modern szovjet zongoristák közül értelmetlen lenne arról vitatkozni, hogy ki az első, ki a második, ki a harmadik. A művészet rangsora több mint kétséges – okoskodott ez a kritikus; az emberek művészi szimpátiája és ízlése különbözik: lehet, hogy egyesek kedvelik az ilyen és olyan előadókat, mások az ilyen és ehhez hasonló előadókat részesítik előnyben... - De - folytatta tovább -, anélkül, hogy megpróbálnák eldönteni, hogy ebben a ragyogó galaxisban ki játszik jobban, mint a többit mindazonáltal meg lehet állapítani, hogy kinek a művészete okozza a legnagyobb visszhangot, élvezi a legjobban általános elismerés a hallgatók széles köre körében" (Kogan G.M. Questions of pianism.-M., 1968. P. 376.). A kérdésnek ezt a megfogalmazását el kell ismerni, úgy tűnik, az egyetlen helyes. Ha a kritikus logikáját követve olyan előadókról beszélünk, akiknek művészete több évtizede a „legáltalánosabb” elismerésnek örvend, és a „legnagyobb nyilvános visszhangot” váltotta ki, akkor kétségtelenül E. Gilelst kell az elsők közé sorolni.
Gilels munkásságát méltán tartják a 20. század zongoraművészetének egyik legmagasabb teljesítményének. Ez érvényes hazánkban, ahol minden művész találkozása nagy kulturális eseménnyé vált, és külföldön is. A világsajtó többször és egyértelműen megszólalt ebben az ügyben. „Sok tehetséges zongorista van a világon, és számos nagyszerű mester, aki mindenki más fölé emelkedik. Emil Gilels az egyik...” (Humanité, 1957, június 27.). „Az olyan zongoratitánok, mint Gilelek, egy évszázadonként egyszer születnek” (Mainichi Shimbun, 1957, október 22.). Ezek a külföldi bírálók Gilelsről szóló nyilatkozatai közül néhány, messze nem a legszélesebb körben...
Ha zongora kottára van szüksége, keresse a Notestore-on.
Emil Grigorievich Gilels Odesszában született. Sem apja, sem édesanyja nem volt hivatásos zenész, de a család szerette a zenét. A házban volt egy zongora, és ez a körülmény, mint gyakran előfordul, fontos szerepet játszott a leendő művész sorsában.
„Gyerekkoromban keveset aludtam” – mondta később Gilels. „Éjszaka, amikor minden elcsendesedett, elővettem apám vonalzóját a párna alól, és vezényelni kezdtem.
A kicsi, sötét gyerekszoba káprázatos koncertteremmé változott. A színpadon állva hatalmas tömeg leheletét éreztem magam mögött, a zenekar pedig várakozott előttem. Felemelem a pálcámat, és a levegő megtelik gyönyörű hangokkal. A hangok egyre hangosabbak. Forte, fortissimo!
...De ekkor általában kissé kinyílt az ajtó, és a riadt anya a legérdekesebb ponton félbeszakította a koncertet:
-Már megint integetsz a karjaiddal és énekelsz éjszaka alvás helyett? Megint elvetted az uralkodót? Add vissza most, és két perc múlva aludj el!”
Amikor a fiú körülbelül öt éves volt, az Odesszai Zeneművészeti Főiskola tanárához, Yakov Isaakovich Tkachhoz vitték. Művelt, nagy tudású zenész volt, a híres Raoul Puño tanítványa. A róla megőrzött emlékekből ítélve a zongorarepertoár különféle kiadásait tekintve művelt. És még valami: a német etűdiskola meggyőződéses híve. A fiatal Gilels Tkachnál Leshgorn, Bertini és Moszkowski számos opuszát tanulmányozta; ez fektette le technikájának legerősebb alapjait. A takács szigorú és igényes volt tanulmányaiban; Gilels kezdettől fogva hozzászokott a munkához - rendszeres, világosan szervezett, minden engedmény és engedmény nélkül.
„Emlékszem az első előadásomra” – folytatta Gilels „Az odesszai zeneiskola hétéves diákjaként felmentem a színpadra, hogy eljátsszam Mozart C-dúr szonátáját. A szülők és a tanárok hátul ültek, és ünnepélyesen vártak. A híres zeneszerző Grechaninov eljött az iskolai koncertre. Mindenki valódi nyomtatott programokat tartott a kezében. A műsoron, amelyet életemben először láttam, ez volt nyomtatva: „Mozart spanyol szonátája”. Mile Gilels." Úgy döntöttem, hogy „spanyol”. - spanyolt jelent és nagyon meglepődtem. végeztem a játékkal. A zongora közvetlenül az ablak mellett állt. Gyönyörű madarak repültek az ablakon kívüli fához. Elfelejtve, hogy ez egy színpad, nagy érdeklődéssel kezdtem nézegetni a madarakat. Aztán odajöttek hozzám, és halkan azt javasolták, hogy gyorsan hagyjam el a színpadot. Kelletlenül távoztam, visszanéztem az ablakra. Így ért véget az első fellépésem." (Gilels E. G. Álmaim valóra váltak! // Zenei élet. 1986. 19. sz. 17. o.).
13 évesen Gilels Berta Mikhailovna Reingbald osztályába lépett. Hatalmas mennyiségű zenét játszik itt újra, sok újat tanul - és nem csak a zongorirodalom terén, hanem más műfajokban is: opera, szimfónia. Reingbald bevezeti a fiatalembert az odesszai értelmiség köreibe, és számos érdekes emberrel ismerteti meg. Jön a színház, a könyvek iránti szerelem – Gogol, O'Henry, Dosztojevszkij a fiatal zenész lelki élete évről évre gazdagabbá, változatosabbá válik az odesszai konzervatóriumban eltöltött évek, Reingbald Sokat segített tanítványának. A legfontosabb, hogy teljes szívéből ragaszkodott hozzá, nem túlzás utána találkozott Gilels a diákkal. ilyen kapcsolata önmagával... Örökre megőrizte mély hála érzését Reingbald iránt.
És hamarosan megérkezett a hírnév. Eljött az 1933-as év, a fővárosban meghirdették az első szövetségi előadóművészek versenyét. Moszkvába utazva Gilels nem számolt túl sokat a szerencsével. A történtek teljes meglepetést okoztak neki, Reingbaldnak és mindenki másnak. A zongoraművész egyik életrajzírója, visszatérve Gilels verseny-debütálásának távoli napjaihoz, a következő képet festi:
„Egy komor fiatalember megjelenése a színpadon észrevétlen maradt.
Sürgősen odament a zongorához, felemelte a kezét, megállt, és makacsul összeszorította a száját, és játszani kezdett.
A teremben tartózkodók óvatosak lettek. Olyan csendes lett, hogy úgy tűnt, az emberek mozgásba fagytak. A tekintetek a színpad felé fordultak. És onnan erős áramlat folyt, amely megragadta a hallgatókat, és arra kényszerítette őket, hogy engedelmeskedjenek az előadónak. A feszültség egyre nőtt. Ennek az erőnek nem lehetett ellenállni, és a „Figaro házassága” utolsó hangjai után mindenki a színpadra rohant. A szabályokat megszegték. A közönség tapsolt. A zsűri tapsolt. Az idegenek megosztották egymással örömüket. Sokaknak örömkönnyek szöktek a szemükbe.
És csak egy ember állt nyugodtan és nyugodtan, bár minden aggasztotta – maga az előadó volt.” (Khentova S. Emil Gilels. - M., 1967. P. 6.).
A siker teljes és feltétel nélküli volt. Az a benyomás, hogy egy odesszai tinédzserrel találkoztam, egy bomba felrobbanásának benyomására emlékeztetett, ahogy akkoriban mondták. Az újságok tele voltak fényképeivel, a rádió az anyaország minden szegletébe terjesztette róla a hírt. És akkor mondd: első zongoraművész, aki megnyerte a első az ország történetében az alkotó fiatalok versenye. Gilels győzelmei azonban ezzel nem értek véget. Újabb három év telt el, és második díjat nyert a bécsi nemzetközi versenyen. Aztán - aranyérem a legnehezebb brüsszeli versenyen (1938). Az előadók jelenlegi generációja hozzászokott a gyakori versenyharcokhoz, ma már nem lehet meglepni a különböző felekezetű kitüntetésekkel, címekkel, babérkoszorúkkal. A háború előtti időkben más volt. Kevesebb verseny volt, és a győzelmek többet jelentettek.
A kiemelkedő művészek életrajzában gyakran egy jelet hangsúlyoznak, a kreativitás folyamatos fejlődését, a megállás nélküli előrehaladást. Az alacsonyabb rangú tehetség előbb-utóbb megrögzül bizonyos határokon, és egyiknél sem marad meg sokáig. „Gilels életrajza...” – írta egykor G. G. Neuhaus, aki a fiatalember tanulmányait a Moszkvai Konzervatórium Mesteriskolájában (1935-1938) irányította – „figyelemre méltó állandó, következetes növekedési és fejlődési vonala miatt. Sok, még nagyon tehetséges zongorista is elakad egy ponton, amelyen túl nem figyelhető meg különösebb mozgás (felfelé mozgás!). Gilels esetében az ellenkezője igaz. Előadása évről évre, koncertről koncertre virágzik, gazdagodik és fejlődik.” (Neigauz G. G. Emil Gilels művészete // Elmélkedések, emlékiratok, naplók. 267. o.).
Ez így volt Gilels művészi útjának kezdetén, és ez maradt a jövőben is – egészen tevékenységének utolsó szakaszáig. Mellesleg, konkrétan el kell foglalkoznunk vele, és részletesebben meg kell fontolnunk. Először is, maga rendkívül érdekes. Másodszor, viszonylag kevésbé terjed ki nyomtatásban, mint az előzőek. A hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején a Gilelsre korábban oly figyelmes zenei kritika nem tartott lépést a zongoraművész művészi fejlődésével.
Tehát mi volt rá jellemző ebben az időszakban? Ami talán a legteljesebb kifejezést találja a kifejezésben fogalmiság. A művészi és intellektuális koncepció rendkívül egyértelmű azonosítása az előadott kompozícióban: „alszövege”, a vezető figurális és költői gondolat. A belső elsőbbsége a külsővel szemben, a lényegié a technikailag formálissal szemben a zenélés folyamatában. Ez nem titok, a fogalmiság a szó valódi értelmében – arra Goethe gondolt, aki azt állította, hogy Minden egy műalkotásban végső soron a koncepció mélysége és spirituális értéke határozza meg – ez a jelenség meglehetősen ritka a zenei előadásban. Jellegzetes, szigorúan véve csak a legmagasabb szintű teljesítmények - mint például Gilels munkája, akiben a zongoraversenytől a másfél-két perces miniatűrig mindenhol komoly, terjedelmes, lélektanilag sűrített interpretációs ötlet. van az előtérben.
Gilels egykor kiváló koncerteket adott; játéka technikai erővel lenyűgözött és magával ragadott; az igazat megvallva, az anyag itt érezhetően felülkerekedett a spirituális felett. Ami történt, megtörtént. A vele való későbbi találkozásokat inkább egyfajta zenéről szóló beszélgetésnek szeretném betudni. A nagy előadói gyakorlattal rendelkező mesterrel folytatott beszélgetéseket sokéves művészi elmélkedések gazdagítják, amelyek az évek során egyre összetettebbek lettek, és végső soron tolmácsként különös súlyt adtak kijelentéseinek, ítéleteinek. Valószínűleg a művész érzései távol álltak a spontaneitástól és az egyenes nyitottságtól (érzelmi kinyilatkoztatásaiban azonban mindig lakonikus és visszafogott volt); de volt kapacitásuk, a felhangok gazdag skálája és rejtett, mintha összenyomtak volna, belső erejük.
Ez Gilels kiterjedt repertoárjának szinte minden számában érezhető volt. De talán a zongoraművész érzelmi világa a legvilágosabban az ő Mozartjában mutatkozott meg. A Mozart műveinek értelmezésekor megismert „gáláns stílus” könnyedségével, kecsességével, gondtalan játékosságával, kacér kecsességével és egyéb kellékeivel szemben e művek Gilels-változataiban valami mérhetetlenül komolyabb és jelentősebb dominált. Csendes, de nagyon határozott, éneklő és tiszta zongorista kiejtés; lassú, néhol hangsúlyosan lassú tempók (ezt a technikát egyébként egyre gyakrabban és hatékonyabban használta a zongoraművész); fenséges, magabiztos, nagy méltósággal átitatott előadói modor - a végén egy általános hangvétel, nem egészen megszokott, mint mondták, a hagyományos értelmezésnél: érzelmi és pszichológiai feszültség, felvillanyozás, lelki koncentráció... „Talán a történelem megtéveszt bennünket : „Ez rokokó?” – írta a külföldi sajtó, Gilels fellépései után a nagy zeneszerző szülőföldjén: „Talán túl sok figyelmet fordítunk a jelmezekre, díszletekre, ékszerekre és a frizurára?” Emil Gilels sok hagyományos és megszokott dologra késztetett bennünket." (Shumann Karl. Délnémet lap. 1970. január 31.). Valóban, Gilels Mozartja – legyen az a huszonhetedik vagy huszonnyolcadik zongoraverseny, a harmadik vagy nyolcadik szonáta, a d-moll fantázia vagy az F-dúr variációk Paisiello témájára (A művek leggyakrabban szerepeltek Gilels Mozart-plakátjain a hetvenes években.)- a legkisebb asszociációt sem ébresztette fel a művészi értékekkel, a la Lancret, Boucher és így tovább. A zongorista elképzelése a Requiem szerzőjének hangpoétikájáról rokon volt azzal, ami annak idején Auguste Rodint, a zeneszerzőről jól ismert szoborportré szerzőjét inspirálta: ugyanaz a hangsúly a mozarti önelégülésen, a mozarti konfliktuson és drámán. , olykor elbűvölő mosoly mögé bújva, Mozart rejtett szomorúsága.
Az ilyen spirituális hangulat, az érzések „tonalitása” általában közel állt Gilelshez. Mint minden jelentős, rendhagyóan érző művésznek, neki is volt enyémérzelmi színezés, amely jellegzetes, egyéni és személyes színezést adott az általa készített hangképeknek. Ebben a színvilágban az évek múlásával a szigorú, szürkülettől elsötétült tónusok egyre jobban felbukkantak, a szigorúság és a férfiasság egyre jobban feltűnővé vált, homályos visszaemlékezéseket ébresztve - ha folytatjuk a képzőművészettel való analógiákat - a régi idők alkotásaihoz köthető. Spanyol mesterek, Morales iskola festői, Ribalta, Ribera, Velazquez... (Az egyik külföldi kritikus egyszer azt a véleményét fogalmazta meg, hogy „a zongoraművész játékában mindig lehet érezni valami la grande tristezza - nagy szomorúság, ahogy Dante nevezte ezt az érzést.") Ilyen például Gilels Beethoven harmadik és negyedik zongoraversenye, szonátái, a tizenkettedik és a huszonhatodik, a "Pathetique" ill. " Appassionata", "Lunar" és a huszonhetedik; Ezek a balladák, op. 10 és Fantasia, op. Brahms 116, instrumentális szövegei Schubert és Grieg, Medtner, Rahmanyinov darabjai és még sok más. A művészt alkotó életrajzának jelentős részében végigkísérő alkotások egyértelműen demonstrálták azokat a metamorfózisokat, amelyek Gilels költői világképében az évek során végbementek; néha úgy tűnt, mintha gyászos tükör hullana a lapjaikra...
Maga a művész színpadi modora, a „késői” Gilelek modora is változásokon ment keresztül az idők során. Térjünk át például a régi kritikai tudósításokra, emlékezzünk arra, mi volt egykor a zongoraművész fiatalkorában. A hallottak tanúsága szerint volt „széles és erős épületek falazata”, volt „matematikailag igazolt erős, acél ütés”, „spontán erővel és lenyűgöző nyomással” kombinálva; volt egy „igazi zongorasportoló” játéka, „egy virtuóz ünneplés ujjongó dinamikája” (G. Kogan, A. Alschwang, M. Greenberg stb.). Aztán jött valami más. Gilels ujjmozdulatának „acélja” egyre kevésbé volt észrevehető, a „spontán”-t egyre szigorúbban kezdték kézbe venni, a művész egyre távolabb került a zongora-„atletizmustól”. És az „örvendezés” kifejezés talán nem a legalkalmasabb művészetének meghatározására. Néhány bravúros, virtuóz darab inkább Gilelsre hasonlított antivirtuóz- például Liszt Második rapszódiája, vagy a híres g-moll, op. 23, Rahmanyinov előjátéka, vagy Schumann Toccata (mindezt Emil Grigorjevics gyakran előadta klavierabendjein a hetvenes évek közepén és végén). A nagyszámú koncertlátogató körében pompázó, Gilels adásában ez a zene a zongorista merészségnek vagy popbravúrnak még csak árnyékát is nélkülözte. Játéka itt – akárcsak másutt – kissé visszafogottnak tűnt, és technikailag elegáns volt; a mozgást szándékosan visszafogták, a sebességet mérsékelték - mindez lehetővé tette a zongorista hangzásának élvezetét, rendkívül szép és tökéletes.
A közönség figyelme a hetvenes-nyolcvanas években egyre inkább Gilels klavierahajlásaira irányult az általa előadott művek lassú, tömény és elmélyült epizódjaira, a reflexióval, elmélkedéssel és önmagában való filozófiai elmélyüléssel átitatott zenére. A hallgató talán itt élte át a legizgalmasabb szenzációkat: tisztán megmutat az előadó zenei gondolatának élő, nyitott, intenzív lüktetését lehetett látni. Látható volt ennek a gondolatnak a „verése”, megfordulása hangtérben és időben. Valószínűleg valami hasonlót tapasztalhatunk, ha egy művész munkáját követjük műtermében, miközben egy szobrászt nézünk, amint egy márványtömböt vésőjével kifejező szoborportrévá alakít át. Gilels bevonta a közönséget a hangkép formálásának folyamatába, és arra kényszerítette őket, hogy saját maguk tapasztalják meg ennek a folyamatnak a legfinomabb és legösszetettebb viszontagságait. Íme, előadásának egyik legjellemzőbb jele. „Ne csak tanúja, hanem résztvevője is legyen annak a rendkívüli ünnepnek, amelyet alkotó élménynek, művészi ihletnek neveznek – mi adhatna nagyobb lelki örömet a nézőnek?” (Zahava B.E. A színész és rendező készsége. - M., 1937. P. 19.)- mondta a híres szovjet rendező és színházi figura B. Zahava. A nézőnek, a koncertterem látogatójának nem minden ugyanaz? Résztvevőnek lenni Gilels kreatív meglátásainak ünnepén, azt jelentette, hogy igazán magas szellemi örömöket tapasztalhattunk meg.
És még egy dologról a „késői” Gilelek zongorajátékában. Hangvásznai maga az integritás, tömörség, belső egység volt. Ugyanakkor nem lehetett nem figyelni az „apróságok” finom, igazán ékszeres kidolgozására. Gilels mindig is az elsőről (a formák szilárdságáról) volt híres; a másodikban pontosan az elmúlt másfél-két évtizedben ért el nagy tudást.
Dallamdomborműveit és kontúrjait különleges filigrán kidolgozás jellemezte. Mindegyik intonáció elegánsan és precízen körvonalazódott, szélein rendkívül kiélezett, a közönség számára jól „látható” volt. A legkisebb motivikus hajlítások, sejtek, linkek – mindent megtöltött az expresszivitás. „Az, ahogy Gilels előadta ezt az első mondatot, elég ahhoz, hogy korunk legnagyobb zongoristái közé sorolja” – írta egyszer az egyik külföldi kritikus. Az utalás Mozart egyik szonátájának kezdőmondatára vonatkozott, amelyet a zongorista játszott 1970-ben Salzburgban; ugyanezen okból kifolyólag a recenzens hivatkozhatott volna a Gilels által előadottak listáján akkoriban szereplő bármely mű megfogalmazására.
Köztudott, hogy minden jelentős koncertelőadó a maga módján hangolja a zenét. Igumnov és Feinberg, Goldenweiser és Neuhaus, Oborin és Ginzburg másként „ejtette ki” a zenei szöveget. Gilels zongoraművész intonációs stílusa olykor eredeti és jellegzetes köznyelvi beszédéhez társult: fukarság és precizitás a kifejezőanyag kiválasztásában, lapidáris stílus, a külső szépség megvetése; minden szóban van súly, jelentőség, kategorikusság, akarat...
Mindenki, akinek sikerült ellátogatnia Gilels utolsó előadásaira, valószínűleg örökre emlékezni fog rájuk. "Szimfonikus etűdök" és négy darab, op. 32 Schumann, Fantáziák, op. 116 és Brahms Variációk Paganini témájára, Song Without Words A-dúr (duett) és Mendelssohn A-moll etűdje, Öt prelúdium, op. 74 és Szkrjabin harmadik szonátája, Beethoven Huszonkilencedik szonátája és Prokofjev harmadik szonátája – mindez aligha törlődik ki azok emlékezetéből, akik a nyolcvanas évek elején hallották Emil Grigorjevicset.
A fenti listát elnézve nem lehet nem észrevenni, hogy Gilels nagyon előrehaladott kora ellenére rendkívül nehéz műveket is beiktatott műsoraiba - Brahms „Variációk” önmagában is megéri. Vagy Beethoven Huszonkilencedike... De ahogy mondani szokták, meg tudta könnyíteni az életét, ha valami egyszerűbbet, nem annyira felelősségteljeset, technikailag kevésbé kockázatosat játszik. De először is, sohasem könnyített meg magának az alkotói kérdésekben; nem volt benne a szabályaiban. Másodszor pedig: Gilels nagyon büszke volt; diadalai idején – még inkább. Nyilván fontos volt számára, hogy megmutassa és bebizonyítsa, kiváló zongorista technikája nem gyengült az évek során. Hogy ugyanaz a Gilels maradt, akit korábban ismertek. Elvileg így volt. És néhány technikai hiba és kudarc, ami a zongorista hanyatló éveiben történt, nem változtatott az összképen.
Emil Grigorievich Gilels művészete nagy és összetett jelenség volt. Nem meglepő, hogy olykor változatos és egyenlőtlen reakciókat váltott ki. (V. Szofronickij egyszer azt mondta a szakmájáról: csak annak van értéke, ami vitatható - és igaza volt.) Emlékszem, nem sokkal Gilels halála előtt az egyik zenekritikus, aki részt vett az előadásán, úgy beszélt, mint ez: „Játék közbeni figyelmeztetés, meglepetés, és olykor egyet nem értés E. Gilels egyes döntéseivel [...] paradox módon a koncert után a legmélyebb megelégedésre adja át a helyét. Minden a helyére kerül" (Koncertkritika: 1984, február-március//Szovjet zene. 1984. 7. sz. 89. o.). A megfigyelés helyes. Valóban, végül minden a „helyére került”... Gilels munkájának ugyanis óriási művészi szuggesztióereje volt, mindig mindenben igaz volt. És az igazi művészet nem lehet más! Hiszen Csehov csodálatos szavaival élve: „kifejezetten jó, hogy nem tudsz benne hazudni... Hazudhatsz a szerelemben, a politikában, az orvostudományban, becsaphatod az embereket és magát az Úristent... - de te a művészetben nem lehet megtéveszteni..."
Az adások a 102,3 FM frekvencián hallgathatók - Kolomna, Dél-Moszkva és a moszkvai régió. Csatlakozhat a kolomnai "Blago" online médiarádióhoz, és éjjel-nappal hallgathatja adásainkat. Kezdheti a reggelt edzéssel. Aztán a filozófia segít rendet tenni az „egyetemen”. Az ebédszünetben érdemes egy eredeti dalt meghallgatni, a Kultúra ideje program művészekkel, zeneszerzőkkel és írókkal mutatkozik be. Csodálatos történetek a Mennyország polgárairól és néhány percnyi komolyzene akadályozzák meg egy jó könyv elolvasását. Lefekvés előtt hívd meg a gyerekeket, hogy hallgassanak mesét a rádióban, és tanuljanak valami újat a Haza történelméből.
Hallgassa meg a "Blago" médiarádiót online.
>Online közvetítés címei
>6 különböző online médiaközvetítést kínálunk Kolomnáról, melyeket különböző minőségi kategóriákban hallgathat meg.
Android okostelefonon (HTC, Samsung, Sony, LG stb.) történő online hallgatáshoz a következő ingyenes alkalmazásokat ajánljuk:
Mi az a média Radio Blago 102.3 FM Kolomnában?
>Internetes média www.site
A Kommunikációs, Információs Technológiai és Tömegkommunikációs Felügyeleti Szövetségi Szolgálat (Roskomnadzor) által a „Charity” nonprofit szervezetnek kiállított TU50-02262 számú tömegtájékoztatási igazolás
A szerkesztők háttérinformációkkal nem szolgálnak.
Már több mint tíz éve működik a kolomnai „Blago” 102.3 FM rádió honlapja, amely felkelti a hallgatók érdeklődését online és offline rádióban egyaránt.
Mindez kizárólag neked köszönhető!
Még egyszer köszönöm! Mi is szeretünk téged!
Irina Zaiceva, főszerkesztő
Kultúra ideje
>Írj nekünk:
Általános szerkesztőségi cím:
Jogi információk
>Szerkesztőség és kiadó
© 2000-2015 oldal
Minden jog fenntartva
Internetes média 102.3 FM weboldal
A Kommunikációs, Információs Technológiai és Tömegkommunikációs Felügyeleti Szövetségi Szolgálat (Roskomnadzor) által a „Charity” nonprofit szervezetnek kiállított TU50-02262 számú tömegtájékoztatási igazolás
Anyaghasználati szabályok
A www.site weboldal (a továbbiakban: Oldal) szerzői joggal védett anyagokat, védjegyeket és egyéb, törvény által védett anyagokat tartalmaz, így különösen szövegeket, fényképeket, videoanyagokat, grafikai képeket, zenei és hangműveket stb. az oldal a webhely tartalmának felhasználására vonatkozó szerzői jogokkal rendelkezik (beleértve a webhelyen található adatok, valamint maguk a forrásadatok kiválasztásának, rendezésének, rendszerezésének és átalakításának jogát), kivéve az anyagok tartalmában kifejezetten megjelölt eseteket. megjelent az Oldalon.
A hálózat felhasználójának jogai vannak ehhez
A közzétett szöveges anyagok felhasználása írásjelek nélkül legfeljebb 300 (háromszáz) karakter terjedelemben, a szerző nevének feltüntetésével, valamint az oldalra mutató hivatkozással és a www.site címmel. Ha egy internetes webhelyről újranyomtat egy anyagot, meg kell adnia azt a címet (URL), ahol az anyagot eredetileg közzétették;
Hangfájlok, videók és fényképek ingyenes sokszorosítása személyes, nem kereskedelmi célokra (személyes blogok, egyéb személyes források). Ilyen felhasználás esetén a szerző nevét (a fotós nevét) fel kell tüntetni.
© Radio "Blago" és cím: www.site.
Minden esetben hálásak vagyunk, ha tájékoztat minket anyagaink felhasználásáról. A www..ru weboldalon közzétett anyagok teljes vagy részleges reprodukálása a szerzői jog tulajdonosának írásbeli engedélye nélkül tilos.
Történet
>„A kolomnai adásban a kolomnai „Blago” rádió. Hallgathat minket 102,3 FM-en, és online közvetíthet a weboldalunkon.”
Hogyan is gondolhattuk volna, hogy a Kolomna Rádió létrehozásának ötlete valódi projektté nőhet ki, amely teljes mértékben a „Radio for Yourself” oldalnak köszönhető. Nem is reméltük, hogy egyszer végigmegyünk a „Média” ingatag létráján, és egy nap hirtelen többféle „Licenc”-et látunk a kezünkben. Ezért őszinte köszönetünk Szergej Komarovnak, a Broadcasting Technologies LLC vezérigazgatójának – elképesztő optimizmusa: „Csináld – és menni fog” inspirált bennünket.
Valentina Tereshkova, a világ első női űrhajósa támogatott minket. Jevgenyij Velikhov, a „Kurchatov Intézet” Orosz Tudományos Központ elnöke, Vaszilij Simakhin, Alekszej Pavlinov, Roman Falaleev, Igor Shakhanov segítettek a technikai bázis létrehozásában. Ksenia apátnő, a Szentháromság Novo-Golutvin kolostor apátnője, Ljudmila Svecova, Jelena Kamburova, Grigorij Gladkov, Larisa Belogurova, Valerij Shalavin, Szergej Sztyepanov, Vlagyiszlav Druzhinin-rendező, Leonyid Kutsar-színész, Stanislav Fed és hangja Stanislav Fed a miénk programokat. Szeretettel és hálával tartozunk mindazoknak, akik részt vettek és részt vesznek a "Blago" Rádió létrehozásában.
Korán kezdett zenét tanulni, első tanára Ya I. Tkach volt, aki egy időben Párizsban tanult a híres Raoul Pugnotnál (R. Pugnot tanára J. Mathias volt, Chopin tanítványa).
Emil Grigorievich Gilels Odesszában született 1916. október 19-én. Korán kezdett zenét tanulni, első tanára Ya I. Tkach volt, aki egy időben Párizsban tanult a híres Raoul Pugnotnál (R. Pugnot tanára J. Mathias volt, Chopin tanítványa). A takács azonnal rájött, milyen tehetséggel van dolga. Gilels mindössze 9 éves volt, amikor a tanár ezt írta leírásában: „A jövőben a Szovjetunió világszínvonalú zongoristával gazdagodik.”
1929. június 11-én Gilels adta első önálló koncertjét. 50 évvel később, 1979-ben az Odesszai Operaházban és a Moszkvai Konzervatórium nagytermében adott koncertekkel ünnepelte ezt az eseményt.
1930-ban Gilels beiratkozott az Odesszai Konzervatóriumba B. M. Reingbald osztályába, akit igazi zenei tanárának tartott, majd egy évvel később a harkovi összukrán zenészversenyen játszott. Ugyanebben az 1931-ben Arthur Rubinstein, aki turnéra érkezett Odesszába, meghallgatta őt, és ezt követően többször is felidézte első találkozását Gilelsszel: „Nem találok szavakat arra, hogy leírjam, hogyan játszott: ha ő soha nem jön az Egyesült Államokba, nincs itt semmi dolgom."
1933-ban, az előadózenészek első szövetségi versenyén egy kevéssé ismert, tizenhat éves moszkvai fiú minden jóslatot megdönt a verseny kimenetelével kapcsolatban. „Jól emlékszem – mondta Maria Grinberg zongoraművész –, hogyan játszotta Liszt parafrázisát Mozart „Figaro házassága” című témájára, és hogy az utolsó tetőponton az egész közönség felállt. Gilels, miután feltétel nélkül megnyerte a versenyt, híressé vált az egész országban. Az emberek mindenhol őt akarták hallgatni. És sokat játszott, annyira, hogy nem volt elég ideje a szükséges csendes munkára. Aztán a fiatal zongoraművész a rá jellemző határozottsággal megszakítja koncertfellépéseit, és visszatér Odesszába, Reingbaldba. Miután 1935 novemberében végzett a konzervatóriumban, Gilels Moszkvába ment, a Moszkvai Konzervatórium Higher Excellence Schooljába, ahol G. G. Neuhaus lett az igazgatója. Hamarosan Otto Klemperer turnéra érkezik Moszkvába, és Gilels játssza el vele Beethoven harmadik koncertjét. Alekszandr Afinogenov drámaíró a következőket írta naplójában: Gilels „megérintette a billentyűket - és a zongora valamiféle tisztasággal és lelkesedéssel csengett, Klemperer pedig úgy vezette a zenekart, mintha a zongora alá fektette volna - ebből lágy hátteret teremtve az előadónak. a zongora még többet profitált, a közönség pedig ezt értékelte."
1938-ban Brüsszelben rendezték meg az Eugene Ysaï Nemzetközi Zongoraversenyt, melynek presztízse rendkívül magas, a program pedig különösen összetett volt. Már a zsűritagok névsora is megremeghet minden zenészt: Walter Gieseking, Emil Sauer, Arthur Rubinstein, Robert Casadesus, Samuel Feinberg, Carlo Zecchi, Leopold Stokowski... A résztvevők összetétele nagyon erős volt, elég, ha azt mondják, hogy Arturo volt köztük Benedetti Michelangeli. Gilels ragyogó győzelmet aratott. Sauer Emil, Liszt Ferenc és Nikolai Rubinstein tanítványa elmondta, hogy az elmúlt fél évszázadban, vagyis nagy tanárai óta nem hallott ilyen tehetséget.
A zenész stílusa azonban nem volt az, hogy nyugodtan learatja a siker gyümölcsét - keményen dolgozik, anélkül, hogy szünetet adna magának. Ugyanebben az évben a School of Higher Excellence elmaradt, és Gilels a Moszkvai Konzervatóriumban kezdett tanítani. Megkezdődött a Nagy Honvédő Háború. Gilels katonai egységekben, kórházakban, hátul játszik; az elsők között ment az ostromlott Leningrádba. 1945-ben felszólal Potsdamban a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kormányfőinek konferenciáján.
A háború befejezése után a legfontosabb küldetést kapta: először képviselje sok országban a szovjet művészetet, a győztes ország művészetét. Így 1955-ben ő volt az első szovjet zenész, aki turnéra indult az Egyesült Államokba, ahol szenzációt keltett.
Évek teltek el. Gilels koncerttevékenysége globális méreteket öltött. Bárhol is játszott, a diadalok szinte ismerős háttérré váltak. A leghíresebb zenekarokkal és karmesterekkel lépett fel, lemezei több millió ember otthonába kerültek. 1985. szeptember 12-én Gilels koncertet adott Helsinkiben, ami élete utolsó volt; egy hónappal később, október 14-én hirtelen meghalt Moszkvában.
Gilelsnek hatalmas repertoárja volt, univerzális volt abban a képességében, hogy „saját” zenét készítsen a legkülönfélébb korokból és stílusokból – Mozarttól Prokofjevig, Beethoventől Stravinskyig.
