Szovjetunió
terület szerint a világ egykori legnagyobb állama, gazdasági és katonai erejét tekintve a második, lakosságszámát tekintve pedig a harmadik. A Szovjetuniót 1922. december 30-án hozták létre, amikor az Orosz Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársaság (RSFSR) egyesült az Ukrán és a Fehérorosz Szovjet Szocialista Köztársasággal, valamint a Kaukázusi Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársasággal. Mindezek a köztársaságok az októberi forradalom és az Orosz Birodalom 1917-es összeomlása után jöttek létre. 1956 és 1991 között a Szovjetunió 15 szakszervezeti köztársaságból állt. 1991 szeptemberében Litvánia, Lettország és Észtország kilépett az unióból. 1991. december 8-án az RSFSR, Ukrajna és Fehéroroszország vezetői a Belovežszkaja Puscsában tartott találkozón bejelentették, hogy a Szovjetunió megszűnt, és beleegyeztek egy szabad szövetség – a Független Államok Közössége (FÁK) – létrehozásába. December 21-én Almatiban 11 köztársaság vezetője írt alá jegyzőkönyvet a nemzetközösség megalakításáról. December 25-én a Szovjetunió elnöke, M. S. Gorbacsov lemondott, és másnap a Szovjetunió feloszlott.
Földrajzi elhelyezkedés és határok. A Szovjetunió elfoglalta Európa keleti felét és Ázsia északi harmadát. Területe az északi szélesség 35°-tól északra helyezkedett el. 20°K között és 169°Ny A Szovjetuniót északon a Jeges-tenger határolta, amely az év nagy részében befagyott; keleten - a Bering-, az Ohotszk- és a japán-tenger, amelyek télen befagynak; délkeleten szárazföldi határos volt a KNDK-val, a Kínai Népköztársasággal és Mongóliával; délen - Afganisztánnal és Iránnal; délnyugaton Törökországgal; nyugaton Romániával, Magyarországgal, Szlovákiával, Lengyelországgal, Finnországgal és Norvégiával.
A Kaszpi-, Fekete- és Balti-tenger partjainak jelentős részét elfoglaló Szovjetuniónak azonban nem volt közvetlen hozzáférése az óceánok meleg nyílt vizéhez. 1945 óta a Szovjetunió területe 22 402,2 ezer négyzetméter. km, beleértve a Fehér-tengert (90 ezer négyzetkilométer) és az Azovi-tengert (37,3 ezer négyzetkilométer). Az Orosz Birodalom összeomlása az első világháború és az 1914-1920 közötti polgárháború során Finnország, Közép-Lengyelország, Ukrajna és Fehéroroszország nyugati régiói, Litvánia, Lettország, Észtország, Besszarábia, Örményország déli része és az Uriankhai régió (1921-ben névlegesen független Tuvani Népköztársaság lett) elveszett. 1922-es alapítása idején a Szovjetunió területe 21 683 ezer négyzetméter volt. km. 1926-ban a Szovjetunió annektálta a Jeges-tengeren található Franz Josef Land szigetcsoportot. A második világháború eredményeként a következő területeket csatolták be: Ukrajna és Fehéroroszország nyugati régiói (Lengyelországból) 1939-ben; Karéliai földszoros (Finnországból), Litvánia, Lettország, Észtország, valamint Besszarábia és Észak-Bukovina (Romániából) 1940-ben; a Pechenga régió vagy Petsamo (Finnországban 1940 óta), és Tuva (Tuva Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság néven) 1944-ben; Kelet-Poroszország északi fele (Németországból), Dél-Szahalin és a Kuril-szigetek (1905-től Japánban) 1945-ben.
Lakosság. 1989-ben a Szovjetunió lakossága 286 717 ezer fő volt; Több csak Kínában és Indiában volt. század folyamán. csaknem megduplázódott, bár a teljes növekedés üteme elmaradt a világátlagtól. Az 1921-es és 1933-as éhínség, az első világháború és a polgárháború lelassította a Szovjetunió népességének növekedését, de az elmaradás fő oka talán a Szovjetunió által a második világháborúban elszenvedett veszteségek. Csak a közvetlen veszteségek több mint 25 millió embert tettek ki. Ha figyelembe vesszük a közvetett veszteségeket - a születési arány csökkenése a háború idején és a halálozási arány növekedése a nehéz életkörülmények miatt, akkor a teljes szám valószínűleg meghaladja az 50 millió embert.
Nemzeti összetétel és nyelvek. A Szovjetunió többnemzetiségű unió államként jött létre, amely (1956-tól, a Karélo-Finn SZSZK Karéliai Autonóm Szovjet Szocialista Köztársasággá alakítása után 1991 szeptemberéig) 15 köztársaságból állt, amely 20 autonóm köztársaságot, 8 autonóm régiót és 10 autonóm körzet – mindegyik nemzeti alapon jött létre. A Szovjetunióban több mint száz etnikai csoportot és népet ismertek el hivatalosan; A teljes lakosság több mint 70%-a szláv nép volt, főként oroszok, akik a 12. század folyamán telepedtek le az állam hatalmas területén.
19. századok és 1917-ig azokon a területeken is domináns pozíciót foglaltak el, ahol nem alkottak többséget. Az ezen a területen élő nem orosz népek (tatárok, mordvaiak, komik, kazahok stb.) az etnikumok közötti kommunikáció folyamatában fokozatosan asszimilálódtak. Bár a Szovjetunió köztársaságaiban ösztönözték a nemzeti kultúrákat, az orosz nyelv és kultúra szinte minden karrier előfeltétele maradt. A Szovjetunió köztársaságai általában a lakosság többségének nemzetisége szerint kapták a nevüket, de két szakszervezeti köztársaságban - Kazahsztánban és Kirgizisztánban - a kazahok és a kirgizek a teljes lakosság mindössze 36 és 41%-át tették ki. sok autonóm entitásban pedig még kevésbé. A nemzeti összetételt tekintve leghomogénebb köztársaság Örményország volt, ahol a lakosság több mint 90%-a örmény volt. Az oroszok, fehéroroszok és azerbajdzsánok nemzeti köztársaságaik lakosságának több mint 80%-át tették ki. A köztársaságok népességének etnikai összetételének homogenitásának változása a népvándorlás és a különböző nemzeti csoportok egyenlőtlen népességnövekedése következtében következett be. Például Közép-Ázsia népei magas születési rátájukkal és alacsony mobilitásukkal orosz bevándorlók tömegeit szívták fel, de mennyiségi fölényüket megőrizték, sőt növelték, miközben hozzávetőlegesen ugyanilyen mértékben özönlöttek be a balti köztársaságokba, Észtországba és Lettországba, ahol alacsony volt a helyzet. születési aránya saját, megbomlott az egyensúly nem az őslakosok javára.
szlávok. Ez a nyelvcsalád oroszokból (nagyoroszokból), ukránokból és fehéroroszokból áll. A szlávok aránya a Szovjetunióban fokozatosan csökkent (az 1922-es 85%-ról 1959-ben 77%-ra, 1989-ben pedig 70%-ra), elsősorban a déli perem népeihez képest alacsony természetes növekedés miatt. Az oroszok a teljes lakosság 51%-át tették ki 1989-ben (1922-ben 65%, 1959-ben 55%).
közép-ázsiai népek. A Szovjetunió legnagyobb nem szláv népcsoportja a közép-ázsiai népcsoport volt. Ennek a 34 millió embernek a többsége (1989) (beleértve az üzbégeket, kazahokat, kirgizeket és türkméneket) török nyelveket beszél; A több mint 4 millió lakosú tadzsikok az iráni nyelv dialektusát beszélik. Ezek a népek hagyományosan ragaszkodnak a muszlim valláshoz, mezőgazdasággal foglalkoznak, túlnépesedett oázisokban és száraz sztyeppéken élnek. A közép-ázsiai régió a 19. század utolsó negyedében Oroszország része lett; Korábban voltak emírségek és kánok, amelyek versengtek és gyakran háborúztak egymással. A közép-ázsiai köztársaságokban a XX. század közepén. csaknem 11 millió orosz bevándorló élt, többségük városokban élt.
A Kaukázus népei. A Szovjetunióban a nem szláv népek második legnagyobb csoportja (1989-ben 15 millió ember) a Kaukázus-hegység mindkét oldalán, a Fekete- és a Kaszpi-tenger között, egészen a törökországi és iráni határig élt népek voltak. Közülük a legtöbben a grúzok és az örmények a kereszténység formáival és az ősi civilizációkkal, valamint az azerbajdzsáni török nyelvű, a törökökkel és az irániakkal rokon muszlimok. Ez a három nép tette ki a régió nem orosz lakosságának csaknem kétharmadát. A többi nem oroszok közé számos kisebb etnikai csoport tartozott, köztük iráni ajkú ortodox oszétok, mongol nyelvű buddhista kalmükök és muszlim csecsen, ingusok, avarok és más népek.
balti népek. A Balti-tenger partja mentén kb. 5,5 millió ember (1989) három fő etnikai csoportból: litvánok, lettek és észtek. Az észtek a finnhez közeli nyelvet beszélnek; A litván és a lett nyelv a balti nyelvek csoportjába tartozik, közel a szlávhoz. A litvánok és lettek földrajzilag köztesek az oroszok és a németek között, akik a lengyelekkel és a svédekkel együtt nagy kulturális hatást gyakoroltak rájuk. Az Orosz Birodalomból 1918-ban kivált Litvániában, Lettországban és Észtországban, amelyek független államként léteztek a világháborúk között és 1991 szeptemberében visszanyerték függetlenségüket, a természetes népszaporulat nagyjából megegyezik a szlávokével.
Más népek. A fennmaradó nemzeti csoportok a Szovjetunió lakosságának kevesebb mint 10%-át tették ki 1989-ben; ezek különböző népek voltak, akik a szlávok fő letelepedési övezetében éltek, vagy a Távol-Észak hatalmas és sivatagos területein szétszórva éltek. A legtöbben a tatárok az üzbégek és a kazahok után - a Szovjetunió harmadik legnagyobb nem szláv népe (1989-ben 6,65 millió ember). A "tatár" kifejezést különféle etnikai csoportokra alkalmazták az orosz történelem során. A tatárok több mint fele (a mongol törzsek északi csoportjának török nyelvű leszármazottai) a középső Volga és az Urál között él. A 13. század közepétől a 15. század végéig tartó mongol-tatár iga után a tatárok több csoportja még több évszázadon át zaklatta az oroszokat, és a Krím-félsziget nagyszámú tatár népét csak a 15. század végén hódították meg. a 18. század. A Volga-Urál térségében további nagy nemzeti csoportok a török nyelvű csuvasok, a baskírok és a finnugor mordvaiak, a mariak és a komik. Közülük a túlnyomórészt szláv közösségben folytatódott a természetes asszimilációs folyamat, részben a fokozódó urbanizáció hatására. Ez a folyamat nem ment ilyen gyorsan a hagyományosan pásztornépeknél - a Bajkál-tó környékén élő buddhista burjátok, valamint a Léna folyó és mellékfolyói partján lakó jakutok körében. Végül sok kis északi nép foglalkozik vadászattal és szarvasmarha-tenyésztéssel, szétszórva Szibéria északi részén és a Távol-Kelet vidékein; van kb. 150 ezer ember.
Nemzeti kérdés. Az 1980-as évek végén a nemzeti kérdés a politikai élet homlokterébe került. Az SZKP hagyományos politikája, amely a nemzetek felszámolására és végső soron egy homogén „szovjet” nép létrehozására törekedett, kudarccal végződött. Interetnikus konfliktusok törtek ki például örmények és azerbajdzsánok, oszétok és ingusok között. Emellett oroszellenes érzelmek is megjelentek – például a balti köztársaságokban. Végül a Szovjetunió felbomlott a nemzeti köztársaságok határai mentén, és sok etnikai ellentét hárult az újonnan alakult országokra, amelyek megtartották a régi nemzeti-közigazgatási felosztást.
Urbanizáció. A Szovjetunióban az 1920-as évek vége óta tapasztalható urbanizáció üteme és mértéke valószínűleg páratlan a történelemben. 1913-ban és 1926-ban is a lakosság kevesebb mint egyötöde élt városokban. 1961-re azonban a Szovjetunió városi lakossága meghaladta a vidéki lakosságot (Nagy-Britannia 1860 körül, az USA - 1920 körül érte el ezt az arányt), és 1989-ben a Szovjetunió lakosságának 66% -a városokban élt. A szovjet urbanizáció mértékét bizonyítja, hogy a Szovjetunió városi lakossága az 1940-es 63 millióról 1989-re 189 millióra nőtt. Utolsó éveiben a Szovjetunió megközelítőleg ugyanolyan szintű urbanizációval rendelkezett, mint Latin-Amerika.
A városok növekedése. Az ipari, urbanizációs és közlekedési forradalmak kezdete előtt, a 19. század második felében. A legtöbb orosz város kis lélekszámú volt. 1913-ban csak a 12., illetve 18. században alapított Moszkva és Szentpétervár lakott 1 millió főnél. 1991-ben 24 ilyen város volt a Szovjetunióban. Az első szláv városokat a 6-7. században alapították; a 13. század közepén a mongol invázió során. legtöbbjük elpusztult. Ezeknek a városoknak, amelyek katonai-adminisztratív erődökként keletkeztek, megerősített Kreml volt, általában a folyó közelében, egy magaslaton, kézműves külvárosokkal (posadák) körülvéve. Ahogy a kereskedelem a szlávok fontos tevékenységévé vált, a vízi utak kereszteződésében lévő városok, mint Kijev, Csernyigov, Novgorod, Polotsk, Szmolenszk, majd Moszkva gyorsan megnőtt a méretük és a befolyásuk. Miután a nomádok 1083-ban elzárták a varangoktól a görögök felé vezető kereskedelmi útvonalat, majd 1240-ben a mongol-tatárok elpusztították Kijevet, az északkelet-rusziai folyórendszer közepén fekvő Moszkva fokozatosan a város központjává vált. orosz állam. Moszkva álláspontja megváltozott, amikor Nagy Péter az ország fővárosát Szentpétervárra költöztette (1703). Fejlődésében Szentpétervár a 18. század végére. megelőzte Moszkvát, és a polgárháború végéig a legnagyobb orosz város maradt. A Szovjetunió legtöbb nagyvárosának növekedésének alapjait a cári rezsim utolsó 50 évében fektették le, a gyors ipari fejlődés, a vasútépítés és a nemzetközi kereskedelem fejlődésének időszakában. 1913-ban Oroszországnak 30 városa volt, amelyek lakossága meghaladta a 100 ezer főt, köztük a Volga-vidék és Novorossia kereskedelmi és ipari központjai, például Nyizsnyij Novgorod, Szaratov, Odessza, Rosztov-Don és Juzovka (ma Donyeck). A városok gyors növekedése a szovjet időszakban három szakaszra osztható. A világháborúk közötti időszakban a nehézipar fejlődése volt az olyan városok növekedésének alapja, mint Magnyitogorszk, Novokuznyeck, Karaganda és Komszomolszk-on-Amur. A moszkvai régió, Szibéria és Ukrajna városai azonban ebben az időben különösen intenzíven növekedtek. Az 1939-es és 1959-es népszámlálások között érezhető elmozdulás ment végbe a városi betelepülésben. Az 50 ezer főt meghaladó lélekszámú városok kétharmada, amely ez idő alatt megduplázódott, főként a Volga és a Bajkál-tó között, főként a transzszibériai vasút mentén helyezkedett el. Az 1950-es évek végétől 1990-ig a szovjet városok növekedése lelassult; Csak az uniós köztársaságok fővárosai mutattak gyorsabb növekedést.
Legnagyobb városok. 1991-ben 24 város volt a Szovjetunióban, ahol több mint egymillió lakos volt. Ezek közé tartozott Moszkva, Szentpétervár, Kijev, Nyizsnyij Novgorod, Harkov, Kujbisev (ma Szamara), Minszk, Dnyipropetrovszk, Odessza, Kazany, Perm, Ufa, Rosztov-Don, Volgográd és Donyeck az európai részen; Szverdlovszk (ma Jekatyerinburg) és Cseljabinszk - az Urálban; Novoszibirszk és Omszk - Szibériában; Taskent és Alma-Ata - Közép-Ázsiában; Baku, Tbiliszi és Jereván a Kaukázuson túl található. További 6 város lakossága 800-1 millió lakos volt, és 28 város – több mint 500 ezer lakos. Moszkva 1989-ben 8967 ezer lakossal a világ egyik legnagyobb városa. Az európai Oroszország közepén nőtt fel, és egy erősen központosított ország vasutak, utak, légitársaságok és csővezetékek hálózatának fő csomópontja lett. Moszkva a politikai élet, a kultúra, a tudomány és az új ipari technológiák fejlődésének központja. Szentpétervárt (1924-től 1991-ig - Leningrád), amelynek 1989-ben 5020 ezer lakosa volt, Nagy Péter építette a Néva torkolatánál, és a birodalom fővárosa és fő kikötője lett. A bolsevik forradalom után regionális központtá vált, és fokozatosan hanyatlásba esett a keleti szovjet ipar megnövekedett fejlődése, a külkereskedelmi volumen csökkenése és a főváros Moszkvába költözése miatt. Szentpétervár sokat szenvedett a második világháború alatt, és csak 1962-ben érte el a háború előtti lakosságot. A Dnyeper folyó partján fekvő Kijev (2587 ezer lakos 1989-ben) a főváros elköltözéséig Oroszország fő városa volt. Vlagyimirnak (1169). Modern növekedésének kezdete a 19. század utolsó harmadára nyúlik vissza, amikor Oroszország ipari és mezőgazdasági fejlődése gyors ütemben haladt. Harkov (1989-ben 1611 ezer lakossal) Ukrajna második legnagyobb városa. 1934-ig az Ukrán Szovjetunió fővárosa, iparvárosként alakult a 19. század végén, Moszkvát és Dél-Ukrajna nehézipari területeit összekötő fontos vasúti csomópontként. Az 1870-ben alapított Donyeck (1989-ben 1110 ezer fő) egy nagy ipari agglomeráció központja volt a Donyecki szénmedencében. Dnyipropetrovszk (1989-ben 1179 ezer fő), amelyet Novorossija közigazgatási központjaként alapítottak a 18. század második felében. és korábban Jekatyerinoslavnak hívták, a Dnyeper alsó folyásánál lévő ipari városok csoportjának központja volt. A Fekete-tenger partján fekvő Odessza (1989-ben 1115 ezer lakos) a 19. század végén gyorsan növekedett. mint az ország fő déli kikötője. Továbbra is fontos ipari és kulturális központ. Nyizsnyij Novgorod (1932-től 1990-ig - Gorkij) - az éves összoroszországi vásár hagyományos helyszíne, először 1817-ben - a Volga és az Oka folyók találkozásánál található. 1989-ben 1438 ezer ember élt benne, a folyami hajózás és az autóipar központja volt. A Volga alatt található Szamara (1935-től 1991-ig Kujbisev), 1257 ezer lakossal (1989), a legnagyobb olaj- és gázmezők és nagy teljesítményű vízierőművek közelében, azon a helyen, ahol a Moszkva-Cseljabinszk vasútvonal keresztezi a Volga. Szamara fejlődéséhez erőteljes lökést adott az ipari vállalkozások nyugatról történő evakuálása a Szovjetunió elleni német 1941-es támadás után. 2400 km-re keletre, ahol a Transzszibériai Vasút keresztez egy másik jelentős folyót - az Obot, Novoszibirszk (1989-ben 1436 ezer fő), amely a legfiatalabb (1896-ban alakult) a Szovjetunió tíz legnagyobb városa között. Szibéria közlekedési, ipari és tudományos központja. Tőle nyugatra, ahol a Transzszibériai Vasút keresztezi az Irtis folyót, található Omszk (1989-ben 1148 ezer ember). A szovjet időkben Szibéria fővárosaként betöltött szerepét Novoszibirszknek átengedve továbbra is egy fontos mezőgazdasági régió központja, valamint a repülőgépgyártás és az olajfinomítás jelentős központja. Omszktól nyugatra Jekatyerinburg (1924-től 1991-ig - Szverdlovszk), 1367 ezer lakossal (1989), amely az Urál kohászati iparának központja. A szintén az Urálban, Jekatyerinburgtól délre fekvő Cseljabinszk (1989-ben 1143 ezer fő) lett Szibéria új „kapuja”, miután 1891-ben innen indult a transzszibériai vasút építése. Cseljabinszk, a kohászati és gépészeti központ, amelynek 1897-ben mindössze 20 ezer lakosa volt, gyorsabban fejlődött, mint Szverdlovszk a szovjet időszakban. A Kaszpi-tenger nyugati partján fekvő, 1989-ben 1757 ezer lakosú Baku olyan olajmezők közelében található, amelyek csaknem egy évszázadon át voltak a fő olajforrás Oroszországban és a Szovjetunióban, egykor pedig a Szovjetunióban. világ. Tbiliszi ősi városa (1989-ben 1260 ezer lakos) szintén a Kaukázuson túl, Grúzia fontos regionális központja és fővárosa. Jereván (1989-ben 1199 fő) Örményország fővárosa; az 1910-es 30 ezer fős gyors növekedés az örmény államiság újjáéledésének folyamatáról tanúskodott. Ugyanígy Minszk növekedése - az 1926-os 130 ezer lakosról az 1989-es 1589 ezerre - a nemzeti köztársaságok fővárosainak gyors fejlődésének példája (1939-ben Fehéroroszország visszakapta határait az Orosz Birodalom részeként ). Taskent városa (1989-ben 2073 ezer lakos) Üzbegisztán fővárosa és Közép-Ázsia gazdasági központja. Taskent ősi városát 1865-ben iktatták be az Orosz Birodalomba, amikor megkezdődött Közép-Ázsia orosz hódítása.
KORMÁNYZATI ÉS POLITIKAI RENDSZER
A probléma háttere. A szovjet állam két, 1917-ben Oroszországban lezajlott puccs eredményeként jött létre. Ezek közül az első, a februári forradalom a cári önkényuralmat egy instabil politikai szerkezettel váltotta fel, amelyben a hatalom az államhatalom és a jog általános összeomlása miatt. és rendet, felosztották a volt törvényhozó gyűlés (Duma) tagjaiból álló Ideiglenes Kormány, valamint a gyárakban és katonai egységekben megválasztott munkás- és katonaképviselők tanácsai között. A Szovjetek második Összoroszországi Kongresszusán október 25-én (november 7-én) a bolsevik képviselők bejelentették az Ideiglenes Kormány megdöntését, mivel nem tudják megoldani a front kudarcai, a városokban tapasztalható éhínség és a tulajdonok kisajátítása miatt kialakult válsághelyzeteket. földbirtokosok a parasztok. A tanácsok vezető testületei túlnyomórészt a radikális szárny képviselőiből álltak, és az új kormányt - a Népbiztosok Tanácsát (SNK) - a bolsevikok és baloldali szocialista forradalmárok (SR-k) alkották. A bolsevik vezető, V. I. Uljanov (Lenin) állt (a Népbiztosok Tanácsa). Ez a kormány Oroszországot a világ első szocialista köztársaságává nyilvánította, és megígérte az alkotmányozó nemzetgyűlési választások megtartását. A választások elvesztése után a bolsevikok feloszlatták az Alkotmányozó Nemzetgyűlést (1918. január 6.), diktatúrát hoztak létre, és felszabadították a terrort, ami polgárháborúhoz vezetett. Ilyen körülmények között a tanácsok elvesztették valódi jelentőségüket az ország politikai életében. A bolsevik párt (RKP(b), VKP(b), később SZKP) vezette az ország és az államosított gazdaság irányítására létrehozott büntető és közigazgatási szerveket, valamint a Vörös Hadsereget. A demokratikusabb rendhez (NEP) való visszatérés az 1920-as évek közepén teret adott a terrorkampányoknak, amelyek az SZKP főtitkárának (b) I. V. Sztálinnak tevékenységével és a párt vezetésében vívott harcokkal voltak összefüggésben. A politikai rendőrség (Cheka - OGPU - NKVD) a politikai rendszer erőteljes intézményévé változott, amely hatalmas munkatábor-rendszert (GULAG) tartott fenn, és az elnyomás gyakorlatát az egész lakosságra terjesztette, az egyszerű állampolgároktól a kommunista párt vezetőiig. , amely sok millió ember életét követelte. Sztálin 1953-as halála után a politikai titkosszolgálatok hatalma egy ideig meggyengült; Formálisan a tanácsok egyes hatalmi funkciói is visszaálltak, de valójában a változások jelentéktelennek bizonyultak. Csak 1989-ben számos alkotmánymódosítás tette lehetővé 1912 óta először alternatív választások megtartását és az államrendszer modernizálását, amelyben a demokratikus hatóságok sokkal nagyobb szerepet kezdtek játszani. Az 1990-es alkotmánymódosítás megszüntette a Kommunista Párt által 1918-ban létrehozott politikai hatalom monopóliumát, és létrehozta a Szovjetunió széleskörű elnöki posztját. 1991 augusztusának végén a Szovjetunió legfelsőbb hatalma összeomlott a Kommunista Párt és a kormány konzervatív vezetőinek egy csoportja által szervezett kudarcos államcsíny következtében. 1991. december 8-án az RSFSR, Ukrajna és Fehéroroszország elnökei a Belovežszkaja Puscsában tartott találkozón bejelentették a Független Államok Közössége (FÁK), egy szabad államközi szövetség létrehozását. December 26-án a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa úgy döntött, hogy feloszlatja magát, és a Szovjetunió megszűnt.
Állami szerkezet. Az Orosz Birodalom romjain, 1922 decemberében történt megalakulása óta a Szovjetunió totalitárius egypárti állam. A pártállam a „proletariátus diktatúrájának” nevezett hatalmát a Központi Bizottságon, a Politikai Hivatalon és az általuk irányított kormányon, a tanácsrendszeren, a szakszervezeteken és más struktúrákon keresztül gyakorolta. A pártapparátus hatalmi egyeduralma, a gazdaság, a közélet és a kultúra totális állami irányítása az állampolitika gyakori hibáihoz, az ország fokozatos lemaradásához és leépüléséhez vezetett. A Szovjetunió a 20. század többi totalitárius államához hasonlóan életképtelennek bizonyult, és az 1980-as évek végén reformokba kényszerült. A pártapparátus vezetésével tisztán kozmetikai jelleget nyertek, és nem tudták megakadályozni az állam összeomlását. Az alábbiakban a Szovjetunió államszerkezetét ismertetjük, figyelembe véve a Szovjetunió összeomlása előtti elmúlt években bekövetkezett változásokat.
Elnökség. Az elnöki posztot a Legfelsőbb Tanács hozta létre 1990. március 13-án, M. S. Gorbacsov javaslatára, miután az SZKP Központi Bizottsága egy hónappal korábban elfogadta ezt az elképzelést. Gorbacsovot titkos szavazással választották meg a Szovjetunió elnökévé a Népi Képviselők Kongresszusán, miután a Legfelsőbb Tanács arra a következtetésre jutott, hogy a közvetlen népválasztások időt vesznek igénybe, és destabilizálhatják az országot. Az elnök a Legfelsőbb Tanács rendelete alapján az államfő és a fegyveres erők főparancsnoka. Segíti a Népi Képviselők Kongresszusai és a Legfelsőbb Tanács munkájának megszervezését; jogosult olyan közigazgatási rendeleteket kiadni, amelyek az egész Unióban kötelező erejűek, és számos vezető tisztviselőt kijelölni. Ide tartozik az Alkotmányfelügyeleti Bizottság (a Kongresszus jóváhagyásával), a Minisztertanács elnöke és a Legfelsőbb Bíróság elnöke (a Legfelsőbb Tanács jóváhagyásával). Az elnök felfüggesztheti a Minisztertanács határozatait.
Népi Képviselők Kongresszusa. A Népi Képviselők Kongresszusát az alkotmány "a Szovjetunió legmagasabb államhatalmi szerveként" határozta meg. A Kongresszus 1500 képviselőjét a hármas képviseleti elv szerint választották meg: a lakosság, az országos szervek és az állami szervezetek közül. Minden 18. életévüket betöltött polgár szavazati joggal rendelkezett; minden 21. életévüket betöltött polgárnak joga volt a Kongresszus képviselőjévé választani. A járásokban nyílt volt a jelöltállítás; számuk nem volt korlátozva. Az öt évre megválasztott kongresszus évente több napon keresztül ülésezett. A kongresszus első ülésén titkos szavazással választotta meg tagjai közül a Legfelsőbb Tanácsot, valamint a Legfelsőbb Tanács elnökét és első alelnökét. A kongresszus a legfontosabb állami kérdéseket tárgyalta, így a nemzetgazdasági tervet és a költségvetést; az alkotmánymódosításokat a szavazatok kétharmadával fogadhatták el. Jóváhagyhatta (vagy hatályon kívül helyezhette) a Legfelsőbb Tanács által hozott törvényeket, és többségi szavazattal megvolt a hatalma bármely kormányhatározat megsemmisítésére. A Kongresszus minden éves ülésén köteles volt a Legfelsőbb Tanács egyötödét szavazással váltani.
Legfelsőbb Tanács. A Népi Képviselők Kongresszusa által a Legfelsőbb Tanácsba választott 542 képviselő alkotta a Szovjetunió jelenlegi törvényhozó testületét. Évente két ülésre hívták össze, mindegyik 3-4 hónapig tartott. Két kamarája volt: az Unió Tanácsa - az országos közszervezetek és a többségi területi körzetek képviselői közül - és a Nemzetiségi Tanács, ahol az országos területi körzetekből és a köztársasági társadalmi szervezetekből választott képviselők üléseztek. Minden kamara megválasztotta saját elnökét. A döntéseket az egyes kamarákban a képviselők többsége hozta meg, a nézeteltéréseket a kamarai tagokból álló egyeztető bizottság segítségével, majd mindkét kamara együttes ülésén oldották meg; amikor nem lehetett kompromisszumot kötni a kamarák között, a kérdést a Kongresszus elé terjesztették. A Legfelsőbb Tanács által elfogadott törvényeket az Alkotmányfelügyeleti Bizottság ellenőrizhette. Ez a bizottság 23 tagból állt, akik nem voltak képviselők és nem töltöttek be más kormányzati tisztséget. A bizottság saját kezdeményezésére vagy a törvényhozó és végrehajtó hatóságok kérésére járhat el. Jogosult volt ideiglenesen felfüggeszteni olyan törvényeket vagy közigazgatási rendelkezéseket, amelyek ellentétesek az ország alkotmányával vagy más törvényeivel. A bizottság következtetéseit eljuttatta a törvényt vagy rendeletet hozó szervekhez, de nem volt hatásköre a kérdéses törvény vagy rendelet hatályon kívül helyezésére. A Legfelsőbb Tanács Elnöksége egy kollektív testület volt, amely egy elnökből, első helyettesből és 15 képviselőből (köztársaságonként), a Legfelsőbb Tanács mindkét kamarájának és állandó bizottságának elnökeiből, a szakszervezeti köztársaságok legfelsőbb tanácsainak elnökeiből és az elnökből állt. a Népi Ellenőrző Bizottság. Az Elnökség megszervezte a Kongresszus és a Legfelsőbb Tanács és állandó bizottságainak munkáját; a Kongresszus által felvetett kérdésekben saját rendeleteket adhatott ki és országos népszavazást tarthatott. Külföldi diplomatákat is akkreditált, és a Legfelsőbb Tanács ülései közötti időközönként háborús és békekérdésekben dönthetett.
minisztériumok. A végrehajtó hatalom csaknem 40 minisztériumból és 19 állami bizottságból állt. A minisztériumok funkcionális szempontok szerint szerveződtek – külügy, mezőgazdaság, hírközlés stb. - míg az állami bizottságok többfunkciós kommunikációt folytattak, mint például a tervezés, az ellátás, a munka és a sport. A Minisztertanácsban helyet kapott az elnök, több helyettese, miniszterek és állambizottsági vezetők (mindegyiküket a kormány elnöke nevezte ki és a Legfelsőbb Tanács hagyta jóvá), valamint a Minisztertanácsok elnökei. az összes szakszervezeti köztársaság. A Minisztertanács kül- és belpolitikát hajtott végre, gondoskodott az államgazdasági tervek megvalósításáról. A Minisztertanács saját határozatai és parancsai mellett törvényalkotási projekteket dolgozott ki és juttatott el a Legfelsőbb Tanácshoz. A Minisztertanács munkájának általános részét az elnökből, helyetteseiből és több kiemelt miniszterből álló kormánycsoport végezte. Az elnök volt a Minisztertanács egyetlen tagja, aki tagja volt a Legfelsőbb Tanács képviselőinek. Az egyes minisztériumok a Minisztertanácséval azonos elv alapján szerveződtek. Minden minisztert helyettesek segítettek, akik a minisztérium egy vagy több osztályának (székhelyének) tevékenységét felügyelték. Ezek a tisztviselők kollégiumot alkottak, amely a minisztérium kollektív irányító testületeként működött. A minisztérium alárendeltségébe tartozó vállalkozások, intézmények a minisztérium feladatai és utasításai alapján végezték munkájukat. Egyes minisztériumok összuniós szinten működtek. Mások, amelyek a szakszervezeti-köztársasági elv mentén szerveződtek, kettős alárendeltségi struktúrával rendelkeztek: a minisztérium köztársasági szinten mind a meglévő szakszervezeti minisztérium, mind a saját törvényhozó testületei (a Népi Képviselők Kongresszusa és a Legfelsőbb Tanács) felé tartozott. köztársaság. Így a szakszervezeti minisztérium gyakorolta az ágazat általános irányítását, a köztársasági minisztérium pedig a regionális végrehajtó és törvényhozó szervekkel együtt részletesebb intézkedéseket dolgozott ki ezek végrehajtására köztársaságában. Általában a szakszervezeti minisztériumok irányították az ipart, a szakszervezeti-köztársasági minisztériumok pedig a fogyasztási cikkek előállítását és a szolgáltatási szektort. A szakszervezeti minisztériumok erőteljesebb erőforrásokkal rendelkeztek, jobban biztosították dolgozóikat lakással és bérekkel, és nagyobb befolyásuk volt a nemzetpolitika végrehajtására, mint a szakszervezeti-köztársasági minisztériumok.
Republikánus és helyi önkormányzat. A Szovjetuniót alkotó uniós köztársaságoknak saját állami és pártszerveik voltak, és formálisan szuverénnek minősültek. Az alkotmány mindegyiküknek biztosította az elszakadás jogát, sőt némelyiknek saját külügyminisztériuma is volt, de valójában függetlenségük illuzórikus volt. Ezért pontosabb lenne a Szovjetunió köztársaságainak szuverenitását olyan közigazgatási kormányzási formaként értelmezni, amely figyelembe veszi egy adott nemzeti csoport pártvezetésének sajátos érdekeit. De 1990 folyamán Litvániát követően valamennyi köztársaság Legfelsőbb Tanácsa újra kikiáltotta szuverenitását, és olyan határozatokat fogadott el, amelyek szerint a köztársasági törvényeknek elsőbbséget kell élvezniük az összuniós törvényekkel szemben. 1991-ben a köztársaságok független államokká váltak. A szakszervezeti köztársaságok irányítási struktúrája hasonló volt a szakszervezeti szintű irányítási rendszerhez, de a köztársasági legfelsőbb tanácsok egy-egy kamarával rendelkeztek, és a köztársasági minisztertanácsokban kevesebb volt a minisztériumok száma, mint az unióban. Ugyanez a szervezeti felépítés, de még kisebb számú minisztérium volt az autonóm köztársaságokban. A nagyobb szakszervezeti köztársaságokat régiókra osztották (az RSFSR-nek voltak kevésbé homogén nemzeti összetételű regionális egységei is, amelyeket területeknek neveztek). A regionális adminisztráció a Képviselőtanácsból és a Végrehajtó Bizottságból állt, amelyek nagyjából ugyanúgy a köztársaságuk fennhatósága alá tartoztak, mint ahogyan a köztársaság kapcsolatban állt az összuniós kormányzattal. Ötévente tartották a regionális tanácsi választásokat. Minden kerületben városi és járási tanácsokat és végrehajtó bizottságokat hoztak létre. Ezek a helyi hatóságok a megfelelő regionális (területi) hatóságoknak voltak alárendelve.
Kommunista Párt. A Szovjetunióban uralkodó és egyetlen legitim politikai párt, mielőtt hatalmi monopóliumát aláásta volna a peresztrojka és az 1990-es szabad választások, a Szovjetunió Kommunista Pártja volt. Az SZKP a proletariátus diktatúrájának elve alapján indokolta hatalomhoz való jogát, amelynek élcsapatának tekintette magát. A forradalmárok egy kis csoportja (1917-ben körülbelül 20 ezer tagot számlált), az SZKP végül 18 millió tagot számláló tömegszervezetté vált. Az 1980-as évek végén a párttagok hozzávetőleg 45%-a volt alkalmazott, kb. 10%-a paraszt, 45%-a munkás. Az SZKP-tagságot általában a párt ifjúsági szervezetében – a Komszomolban – való tagság előzte meg, amelynek 1988-ban 36 millió tagja volt. 14 és 28 év közöttiek. Az emberek általában 25 évesen csatlakoztak a párthoz. A párttaggá váláshoz a pályázónak legalább ötéves gyakorlattal rendelkező párttagoktól ajánlást kellett kapnia, és igazolnia kellett az SZKP elképzelései iránti elkötelezettséget. Ha a helyi pártszervezet tagjai megszavazták a pályázó felvételét, és a kerületi pártbizottság ezt a döntést jóváhagyta, akkor a pályázó a sikeres felvételt követően egy év próbaidővel a párt jelöltje lett (választójog nélkül). melynek befejezésével párttag státuszt kapott. Az SZKP alapokmánya szerint tagjai kötelesek tagdíjat fizetni, pártgyűléseken részt venni, példát mutatni másoknak a munkájukban és a magánéletükben, népszerűsíteni a marxizmus-leninizmus eszméit és az SZKP-programot. Bármelyik területen való mulasztásért a párttagot megrovásban részesítették, és ha az ügy elég komolynak bizonyult, kizárták a pártból. A hatalmon lévő párt azonban nem őszinte, hasonló gondolkodású emberek szövetsége volt. Mivel az előléptetés a párttagságtól függött, sokan karriercélokra használták a pártkártyát. Az SZKP volt az ún a „demokratikus centralizmus” elvei alapján szerveződő új típusú párt, amely szerint a szervezeti felépítésben minden felsőbb szervet alacsonyabb rendűek választottak, és minden alsóbb szerv köteles volt végrehajtani a felsőbb hatóságok döntéseit. . 1989-ig az SZKP kb. 420 ezer elsődleges pártszervezet (PPO). Megalakultak minden olyan intézményben, vállalkozásban, ahol legalább 3 párttag dolgozott. Valamennyi PPO megválasztotta vezetőjét - titkárt, a 150 főt meghaladó taglétszámúakat pedig főmunkájuktól felmentett, csak pártügyekkel foglalkozó titkárok vezették. A szabadult titkár a pártapparátus képviselője lett. Neve megjelent a nómenklatúrában - azon pozíciók egyikében, amelyeket a párthatóságok jóváhagytak a Szovjetunió összes vezetői pozíciójára. A PPO párttagjainak második kategóriájába az „aktivisták” tartoztak. Ezek az emberek gyakran töltöttek be felelősségteljes pozíciókat – például a pártirodában. Összességében a pártapparátus kb. 2-3% az SZKP tagjai; az aktivisták további 10-12%-ot tettek ki. Egy adott közigazgatási régióban minden PPO küldöttet választott a kerületi pártértekezletre. A járási konferencia a nómenklatúra lista alapján kerületi bizottságot (kerületi bizottságot) választott. A járási bizottság a járás vezető tisztségviselőiből (egy részük párttisztviselő volt, mások tanácsokat, gyárakat, kollektív és állami gazdaságokat, intézményeket és katonai egységeket vezettek) és pártaktivistákból állt, akik nem töltöttek be hivatalos tisztséget. A kerületi bizottság a felsőbb hatóságok ajánlása alapján választotta meg a három titkárból álló hivatalt és titkárságot: az első teljes mértékben a régió pártügyeiért volt felelős, a másik kettő a párt tevékenységének egy vagy több területét felügyelte. A járási bizottsági osztályok - személyi számviteli, propaganda, ipari, mezőgazdasági - titkárok irányítása alatt működtek. Ezen osztályok titkárai és egy vagy több vezetője a járási bizottság elnökségében ült a kerület többi vezető tisztségviselőjével, így a kerületi tanács elnökével, valamint a nagyvállalatok és intézmények vezetőivel együtt. Az iroda a megfelelő régió politikai elitjét képviselte. A járási szint feletti párttestületek a járási bizottságokhoz hasonlóan szerveződtek, de a kiválasztás azokhoz még szigorúbb volt. A körzeti konferenciák küldötteket küldtek a regionális (nagyvárosokban - városi) pártértekezletre, amelyen megválasztották a területi (városi) pártbizottságot. A megválasztott 166 regionális bizottság mindegyike a regionális központ elitjéből, a második lépcső elitjéből és több regionális aktivistából állt. A regionális bizottság a felsőbb hatóságok javaslatai alapján választotta ki az irodát és a titkárságot. Ezek a szervek ellenőrizték a járási szintű irodákat és a nekik alárendelt titkárságokat. Minden köztársaságban a pártkonferenciák által választott küldöttek ötévente egyszer találkoztak a köztársaságok pártkongresszusain. A kongresszus a párt vezetőinek beszámolóinak meghallgatása és megvitatása után olyan programot fogadott el, amely felvázolta a párt következő öt évre vonatkozó politikáját. Ezután újraválasztották a vezető testületeket. Országos szinten az SZKP Kongresszusa (körülbelül 5000 küldött) képviselte a párt legmagasabb hatalmát. Az alapszabály szerint a kongresszust ötévente hívták össze, körülbelül tíz napig tartó ülésekre. A magas rangú vezetők beszámolóit rövid beszéd követte a párt minden szintjén dolgozó munkásoktól és több rendes küldötttől. A Kongresszus elfogadta azt a programot, amelyet a titkárság készített el a küldöttek által tett változtatások, kiegészítések figyelembevételével. A legfontosabb aktus azonban az SZKP Központi Bizottságának megválasztása volt, amelyet a párt és az állam irányításával bíztak meg. Az SZKP Központi Bizottsága 475 tagból állt; szinte valamennyien párt-, állami és közszervezetekben töltöttek be vezető tisztséget. A Központi Bizottság évente kétszer tartott plenáris ülésein pártpolitikát alakított ki egy vagy több kérdésben - ipar, mezőgazdaság, oktatás, igazságszolgáltatás, nemzetközi kapcsolatok stb. Abban az esetben, ha a Központi Bizottság tagjai között nézeteltérések merültek volna fel, felhatalmazása volt arra, hogy összuniós pártkonferenciákat hívjon össze. A Központi Bizottság a titkárságra bízta a pártapparátus irányítását és irányítását, a politika koordinálását és a nagyobb problémák megoldását pedig a Politikai Hivatalra bízta. A titkárság a főtitkárnak volt alárendelve, aki több (legfeljebb 10) titkár segítségével felügyelte a teljes pártapparátus tevékenységét, akik mindegyike egy vagy több (összesen kb. 20) osztály munkáját irányította. a titkárság. A Titkárság jóváhagyta az összes országos, köztársasági és regionális szintű vezetői poszt nómenklatúráját. Tisztviselői ellenőrizték, szükség esetén közvetlenül beavatkoztak az állami, gazdasági és közszervezetek ügyeibe. Emellett a titkárság irányította a pártiskolák szövetségi hálózatát, amely ígéretes munkásokat képezett a pártban és a kormányzati területen, valamint a médiában való előrelépésre.
Politikai modernizáció. Az 1980-as évek második felében az SZKP Központi Bizottságának főtitkára, M. S. Gorbacsov elkezdte a „peresztrojka” néven ismert új politikát. A peresztrojka-politika fő gondolata az volt, hogy reformokkal legyőzze a pártállami rendszer konzervativizmusát, és a Szovjetuniót hozzáigazítsa a modern valósághoz és problémákhoz. A peresztrojka három fő változást tartalmazott a politikai életben. Először is, a glasznoszty szlogenje alatt kitágult a szólásszabadság határai. A cenzúra meggyengült, és a félelem régi légköre szinte eltűnt. Hozzáférhetővé tették a Szovjetunió régóta rejtett történetének jelentős részét. A párt- és kormányzati információforrások nyíltabban kezdtek beszámolni az ország helyzetéről. Másodszor, a peresztrojka újjáélesztette az alulról építkező önkormányzattal kapcsolatos elképzeléseket. Az önkormányzat bármely szervezet tagjait bevonta - gyár, kolhoz, egyetem stb. - a kulcsfontosságú döntések meghozatalának folyamatában és a kezdeményezés megnyilvánulását jelenti. A peresztrojka harmadik jellemzője, a demokratizálódás az előző kettőhöz kapcsolódott. Az ötlet az volt, hogy a teljes körű tájékoztatás és a szabad eszmecsere segíti a társadalmat, hogy demokratikus alapon dönthessen. A demokratizálódás élesen szakított a korábbi politikai gyakorlattal. Miután a vezetőket alternatív alapon kezdték megválasztani, megnőtt a választókkal szembeni felelősségük. Ez a változás meggyengítette a pártapparátus dominanciáját és aláásta a nómenklatúra kohézióját. A peresztrojka előrehaladtával fokozódott a harc azok között, akik a régi ellenőrzési és kényszerítési módszereket részesítették előnyben, illetve azok között, akik a demokratikus vezetés új módszereit hirdették. Ez a küzdelem 1991 augusztusában érte el tetőpontját, amikor párt- és állami vezetők egy csoportja államcsínnyel kísérelte meg átvenni a hatalmat. A puccs a harmadik napon meghiúsult. Nem sokkal ezután az SZKP-t ideiglenesen betiltották.
Jogi és igazságszolgáltatási rendszer. A Szovjetunió semmit sem örökölt az Orosz Birodalom őt megelőző jogi kultúrájából. A forradalom és a polgárháború éveiben a kommunista rezsim az osztályellenségek elleni harc fegyverének tekintette a törvényt és a bíróságokat. A „forradalmi legalitás” fogalma az 1920-as évek meggyengülése ellenére Sztálin 1953-as haláláig tovább élt. A hruscsovi „olvadás” idején a hatóságok megpróbálták újraéleszteni a „szocialista legalitás” eszméjét, amely a 20-as években felmerült. 1920-as évek. Az elnyomó hatóságok önkényét gyengítették, a terrort leállították, szigorúbb bírósági eljárásokat vezettek be. A jog, a rend és az igazságosság szempontjából azonban ezek az intézkedések nem voltak elegendőek. A „szovjetellenes propaganda és agitáció” törvényi tilalmát például rendkívül tágan értelmezték. Ezen áljogi rendelkezések alapján az embereket gyakran találták bűnösnek a bíróságon, és börtönbüntetésre, kényszermunkára vagy elmegyógyintézetbe küldték. A „szovjetellenes tevékenységgel” vádolt személyeket bíróságon kívüli büntetéssel is sújtották. A. I. Szolzsenyicin, a világhírű író és a híres zenész, M. L. Rosztropovics azok közé tartozott, akiket megfosztottak állampolgárságuktól és deportáltak külföldre. sokakat kizártak az oktatási intézményekből vagy elbocsátottak az állásukból. A jogi visszaélések számos formát öltöttek. Egyrészt az elnyomó testületek pártutasításokra épülő tevékenysége szűkítette, sőt megszüntette a törvényesség körét. Másodszor, a párt valójában a törvények felett maradt. A párt tisztségviselőinek kölcsönös felelőssége megakadályozta a magas rangú párttagok bűneinek kivizsgálását. Ezt a gyakorlatot egészítette ki a korrupció és a pártfőnökök leple alatt törvénysértők védelme. Végül a pártszervek erős nem hivatalos befolyást gyakoroltak a bíróságokra. A peresztrojka politikája a jogállamiságot hirdette. Ennek a koncepciónak megfelelően a törvényt a társadalmi viszonyok szabályozásának fő eszközeként ismerték el - mindenekelőtt a párt és a kormány egyéb törvényei vagy rendeletei. A törvény végrehajtása a Belügyminisztérium (MVD) és az Állambiztonsági Bizottság (KGB) előjoga volt. Mind a Belügyminisztérium, mind a KGB a kettős alárendeltség szakszervezeti-köztársasági elve szerint szerveződött, az országostól a járási szintig terjedő osztályokkal. Mindkét szervezet félkatonai egységeket tartalmazott (határőrség a KGB rendszerben, belső csapatok és különleges rendeltetésű rendőrség OMON - a Belügyminisztériumban). Általában a KGB foglalkozott a politikával valamilyen módon összefüggő problémákkal, a Belügyminisztérium pedig a bűncselekményekkel. A KGB belső funkciói a felderítés, az államtitok védelme és az ellenzékiek (másként gondolkodók) „felforgató” tevékenységének ellenőrzése voltak. A KGB feladatai ellátása érdekében a nagy intézményekbe szervezett „speciális osztályokon” és egy informátori hálózaton keresztül dolgozott. A Belügyminisztérium fő funkcióinak megfelelő osztályokba szerveződött: bűnügyi nyomozás, börtönök és javítóintézetek, útlevél-ellenőrzés és -nyilvántartás, gazdasági bűncselekmények kivizsgálása, közlekedésszabályozás és forgalomfelügyeleti és járőrszolgálat. A szovjet bírósági jog a szocialista állam törvénykönyvére épült. Országos szinten és minden köztársaságban léteztek büntető-, polgári- és büntetőeljárási törvénykönyvek. A bíróság felépítését a „népbíróságok” fogalma határozta meg, amely az ország minden régiójában működött. A járásbírókat öt évre a regionális vagy városi tanács nevezte ki. A „népi értékelőket”, akik formálisan megegyeznek a bíróval, két és fél évre választották meg a munkahelyen vagy a lakóhelyen tartott üléseken. A regionális bíróságok az adott köztársaságok legfelsőbb tanácsai által kinevezett bírákból álltak. A Szovjetunió Legfelsőbb Bíróságának, a szakszervezeti és autonóm köztársaságok és régiók legfelsőbb bíróságainak bíráit a Népi Képviselők Tanácsa választotta meg saját szintjén. Mind a polgári, mind a büntetőpereket először a járási és a városi népbíróság tárgyalta, amelyekben a bírói és a népbírálók többségi szavazatával hoztak ítéletet. A fellebbezéseket regionális és köztársasági szintű felsőbb bíróságokhoz küldték, és egészen a Legfelsőbb Bíróságig eljutottak. A Legfelsőbb Bíróság jelentős felügyeleti jogkörrel rendelkezett az alsóbb szintű bíróságok felett, de nem volt hatásköre a bírói határozatok felülvizsgálatára. A törvények betartását ellenőrző fő szerv az ügyészség volt, amely átfogó jogi felügyeletet gyakorolt. A legfőbb ügyészt a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa nevezte ki. A legfőbb ügyész viszont kinevezte stábjának vezetőit nemzeti szinten és ügyészeket az egyes szakszervezeti köztársaságokban, autonóm köztársaságokban, területeken és régiókban. A városi és járási szintű ügyészeket a megfelelő szakszervezeti köztársaság ügyésze nevezte ki, neki és a legfőbb ügyésznek beszámolva. Valamennyi ügyész öt évig töltötte be hivatalát. A büntetőügyekben a vádlottnak joga volt védőügyvédi szolgáltatást igénybe venni – a saját vagy a bíróság által neki kijelölt ügyvédi szolgáltatást. A jogi költségek mindkét esetben minimálisak voltak. Az ügyvédek a "főiskoláknak" nevezett félállami szervezetekhez tartoztak, amelyek minden városban és regionális központban léteztek. 1989-ben megalakult az önálló ügyvédi egyesület, a Jogászszövetség is. Az ügyvédnek joga volt az ügyfél nevében áttekinteni a teljes nyomozati aktát, de az előzetes nyomozás során ritkán képviselte ügyfelét. A Szovjetunió büntető törvénykönyvei a „közveszély” szabványt alkalmazták a bűncselekmények súlyosságának meghatározására és a megfelelő büntetések kiszabására. Kisebb jogsértések esetén általában felfüggesztett börtönbüntetést vagy pénzbírságot alkalmaztak. A súlyosabb és társadalmilag veszélyes bűncselekményekben bűnösnek talált személyeket munkatáborban való munkavégzésre vagy akár 10 év börtönbüntetésre is ítélhetik. Halálbüntetést olyan súlyos bűncselekményekért szabtak ki, mint a szándékos gyilkosság, kémkedés és terrorcselekmények. Állambiztonság és nemzetközi kapcsolatok. A szovjet állambiztonság céljai az idők során számos alapvető változáson mentek keresztül. Eleinte a szovjet állam egy globális proletárforradalom eredményeként fogant fel, amely a bolsevikok reményei szerint véget vet az első világháborúnak. A Kommunista (III) Internacionálé (Komintern), amelynek alapító kongresszusára 1919 márciusában Moszkvában került sor, a világ szocialistáit egyesíteni kellett volna a forradalmi mozgalmak támogatására. Kezdetben a bolsevikok nem is gondolták, hogy lehet szocialista társadalmat felépíteni (ami a marxista elmélet szerint a társadalmi fejlődés előrehaladottabb szakaszának felel meg - termelékenyebb, szabadabb, magasabb szintű oktatással, kultúrával és szociális jóléttel). -lévén - egy fejlett kapitalista társadalomhoz képest, amelynek meg kell előznie) a hatalmas paraszti Oroszországban. Az autokrácia megdöntése megnyitotta előttük a hatalom felé vezető utat. Amikor a háború utáni baloldali mozgalmak Európában (Finnországban, Németországban, Ausztriában, Magyarországon és Olaszországban) összeomlottak, Szovjet-Oroszország elszigetelten találta magát. A szovjet állam kénytelen volt feladni a világforradalom jelszavát, és a békés együttélés (taktikai szövetségek és gazdasági együttműködés) elvét követni tőkés szomszédaival. Az állam megerősödésével párhuzamosan felvetődött a szlogen a szocializmus felépítéséről egy adott országban. Miután Lenin halála után vezette a pártot, Sztálin átvette az irányítást a Komintern felett, megtisztította azt, megszabadult a frakcionalistáktól ("trockisták" és "buhariniták"), és politikája eszközévé tette. Sztálin kül- és belpolitikája a német nemzetiszocializmust bátorítja, és a német szociáldemokratákat „szociálfasizmussal” vádolja, ami nagyban megkönnyítette Hitler 1933-as hatalomátvételét; a parasztok kiszorítása 1931-1933-ban és a Vörös Hadsereg parancsnoki állományának kiirtása az 1936-1938-as „nagy terror” során; szövetség a náci Németországgal 1939-1941-ben - a pusztulás szélére sodorta az országot, bár végül a Szovjetuniónak tömeges hősiesség és óriási veszteségek árán sikerült győztesen kikerülnie a második világháborúból. A háború után, amely Kelet- és Közép-Európa legtöbb országában a kommunista rezsimek megalakulásával végződött, Sztálin kinyilvánította a „két tábor” létezését a világon, és átvette a „szocialista tábor” országainak vezetését, hogy harcoljon kibékíthetetlenül ellenséges „kapitalista tábor”. A nukleáris fegyverek megjelenése mindkét táborban szembesítette az emberiséget az egyetemes pusztítás lehetőségével. A fegyverteher elviselhetetlenné vált, és az 1980-as évek végén a szovjet vezetés újrafogalmazta külpolitikájának alapelveit, amelyet „új gondolkodásnak” neveztek el. Az „új gondolkodás” központi gondolata az volt, hogy a nukleáris korszakban minden állam, és különösen az atomfegyverrel rendelkező országok biztonsága csakis valamennyi fél kölcsönös biztonságán alapulhat. Ennek az elgondolásnak megfelelően a szovjet politika 2000-re fokozatosan a globális nukleáris leszerelés felé orientálódott. Ennek érdekében a Szovjetunió a nukleáris paritásról szóló stratégiai doktrínáját a vélt ellenfelekkel helyettesítette az „ésszerű elégség” doktrínájával, a támadások megelőzése érdekében. Ennek megfelelően csökkentette nukleáris arzenálját, valamint hagyományos katonai erőit, és megkezdte azok átalakítását. A nemzetközi kapcsolatokban az „új gondolkodásra” való áttérés számos radikális politikai változást hozott 1990-ben és 1991-ben. Az ENSZ-ben a Szovjetunió olyan diplomáciai kezdeményezéseket terjesztett elő, amelyek hozzájárultak a regionális konfliktusok és számos globális probléma megoldásához. A Szovjetunió megváltoztatta kapcsolatait korábbi kelet-európai szövetségeseivel, felhagyott az ázsiai és latin-amerikai „befolyási övezet” fogalmával, és felhagyott a harmadik világ országaiban felmerülő konfliktusokba való beavatkozással.
GAZDASÁGTÖRTÉNET
Nyugat-Európához képest Oroszország történelme során gazdaságilag elmaradott állam volt. Délkeleti és nyugati határainak sebezhetősége miatt Oroszország gyakran volt kitéve ázsiai és európai invázióknak. A mongol-tatár iga és a lengyel-litván terjeszkedés kimerítette a gazdaságfejlesztés forrásait. Oroszország elmaradottsága ellenére kísérleteket tett Nyugat-Európa felzárkózására. A legmeghatározóbb kísérletet Nagy Péter tette a 18. század elején. Péter erőteljesen ösztönözte a modernizációt és az iparosítást – elsősorban Oroszország katonai erejének növelése érdekében. A külső terjeszkedés politikáját Nagy Katalin alatt folytatták. A cári Oroszország a 19. század második felében lépett utoljára a modernizáció felé, amikor megszűnt a jobbágyság, és a kormány az ország gazdasági fejlődését ösztönző programokat hajtott végre. Az állam ösztönözte a mezőgazdasági exportot és vonzotta a külföldi tőkét. Ambiciózus vasútépítési program indult, amelyet állami és magáncégek is finanszíroztak. A vámprotekcionizmus és az engedmények ösztönözték a hazai ipar fejlődését. A földbirtokosoknak-nemeseknek jobbágyaik elvesztésének ellentételezéseként kibocsátott kötvényeket az egykori jobbágyok „megváltási” befizetésekkel törlesztették, s ezzel a hazai tőke fontos felhalmozási forrását képezték. Az, hogy a parasztokat arra kényszerítették, hogy termékeik nagy részét készpénzért adják el, hogy kifizessék ezeket a kifizetéseket, valamint az a tény, hogy a nemesek megtartották a legjobb földet, lehetővé tette az állam számára, hogy a mezőgazdasági többletet külpiacon értékesítse.
Ennek a rohamos iparosodás időszaka volt a következménye
fejlődését, amikor az ipari termelés éves átlagos növekedése elérte a 10-12%-ot. Oroszország bruttó nemzeti terméke háromszorosára nőtt az 1893-tól 1913-ig tartó 20 év alatt. 1905 után elkezdték végrehajtani Stolypin miniszterelnök programját, amelynek célja a nagyparaszti gazdaságok bérmunkával történő ösztönzése volt. Az első világháború kezdetére azonban Oroszországnak nem volt ideje befejezni a megkezdett reformokat.
Az októberi forradalom és a polgárháború. Oroszország részvétele az első világháborúban az 1917. február-októberi forradalommal zárult (új stílus - március-november). Ennek a forradalomnak a mozgatórugója a parasztság azon vágya volt, hogy véget vessenek a háborúnak és újra elosztsák a földet. Miklós cár 1917 februári lemondása után az egyeduralmat felváltó, főként a burzsoázia képviselőiből álló ideiglenes kormányt 1917 októberében megbuktatták. Az új kormányt (Népbiztosok Tanácsa) a baloldali szociáldemokraták vezették. (bolsevikok), akik visszatértek az emigrációból, Oroszországot a világ első szocialista köztársaságává nyilvánították. A Népbiztosok Tanácsának legelső rendeletei kimondták a háború végét és a parasztok élethosszig tartó és elidegeníthetetlen jogát a földbirtokosoktól elvett földhasználatra. A legfontosabb gazdasági ágazatokat államosították - a bankokat, a gabonakereskedelmet, a szállítást, a haditermelést és az olajipart. Az „államkapitalista” szektoron kívüli magánvállalkozások a szakszervezetek és az üzemi tanácsok révén a munkások ellenőrzése alatt álltak. 1918 nyarára kitört a polgárháború. Az ország nagy része, beleértve Ukrajnát, Kaukázistát és Szibériát is, a bolsevik rezsim ellenfeleinek, a német megszálló hadseregnek és más külföldi megszállóknak a kezébe került. Az iparosok és az értelmiségiek, nem hittek a bolsevikok helyzetének erejében, megtagadták az együttműködést az új kormánnyal.
Háborús kommunizmus. Ebben a kritikus helyzetben a kommunisták szükségesnek találták a gazdaság központosított ellenőrzését. 1918 második felében az összes nagy- és középvállalkozást, valamint a kisvállalkozások nagy részét államosították. Hogy elkerüljék az éhezést a városokban, a hatóságok gabonát rekviráltak a parasztoktól. A „fekete piac” virágzott - az élelmiszert háztartási cikkekre és ipari cikkekre cserélték, amelyeket a dolgozók fizetésként kaptak az elértéktelenedett rubel helyett. Az ipari és mezőgazdasági termelés jelentősen visszaesett. A Kommunista Párt 1919-ben nyíltan felismerte ezt a helyzetet a gazdaságban, és „háborús kommunizmusként” határozta meg, i.e. "a fogyasztás szisztematikus szabályozása egy ostromlott erődben." A hatóságok a háborús kommunizmust kezdték úgy tekinteni, mint az első lépést a valóban kommunista gazdaság felé. A háborús kommunizmus lehetővé tette a bolsevikok számára, hogy mozgósítsák az emberi és ipari erőforrásokat, és megnyerjék a polgárháborút.
Új gazdaságpolitika. 1921 tavaszára a Vörös Hadsereg nagyrészt legyőzte ellenfeleit. A gazdasági helyzet azonban katasztrofális volt. Az ipari termelés alig 14%-a volt a háború előtti szintnek, és az ország nagy része éhezett. 1921. március 1-jén a Petrográd (Szentpétervár) védelmének kulcsfontosságú erődjének számító kronstadti helyőrség tengerészei fellázadtak. A hamarosan NEP-nek (új gazdaságpolitikának) nevezett párt új irányvonalának legfontosabb célja a munkatermelékenység növelése volt a gazdasági élet minden területén. A gabona kényszerlefoglalása megszűnt - a többlet-előirányzat-rendszert természetbeni adó váltotta fel, amelyet a paraszti gazdaság által megtermelt termékek fogyasztási arányát meghaladó hányadaként fizettek be. A természetbeni adó levonása után az élelmiszerfelesleg a parasztok tulajdonában maradt, és a piacon értékesíthető volt. Ezt követte a magánkereskedelem és a magántulajdon legalizálása, valamint a monetáris forgalom normalizálása az állami kiadások erőteljes csökkentésével és a kiegyensúlyozott költségvetés elfogadásával. 1922-ben az Állami Bank új, stabil pénzegységet bocsátott ki, amelyet arany és áruk támogattak, a cservoneceket. A gazdaság "parancsoló magaslatai" - az üzemanyag-, kohászati és katonai termelés, a közlekedés, a bankok és a külkereskedelem - továbbra is az állam közvetlen irányítása alatt álltak, és az állami költségvetésből finanszírozták őket. Az összes többi államosított nagyvállalatnak önállóan, kereskedelmi alapon kellett működnie. Ez utóbbiak trösztökké egyesülhettek, amelyekből 1923-ra 478 volt; dolgoztak kb. Az iparban foglalkoztatottak 75%-a. A trösztök ugyanazon az alapon adóztak, mint a magángazdaság. A nehézipar legjelentősebb trösztjeit állami megrendelésekkel látták el; A trösztök feletti ellenőrzés fő karja az Állami Bank volt, amely monopóliummal rendelkezett a kereskedelmi hitelekben. Az új gazdaságpolitika gyorsan sikeres eredményeket hozott. 1925-re az ipari termelés elérte a háború előtti szint 75%-át, a mezőgazdasági termelés szinte teljesen helyreállt. A NEP sikerei azonban új és összetett gazdasági és társadalmi problémákkal szembesítették a kommunista pártot.
Beszélgetés az iparosításról. A baloldali erők forradalmi felkeléseinek leverése Közép-Európában azt jelentette, hogy Szovjet-Oroszországnak kedvezőtlen nemzetközi környezetben kellett megkezdenie a szocialista építkezést. A világ- és polgárháborúk által elpusztított orosz ipar messze elmaradt Európa és Amerika akkori fejlett kapitalista országainak iparától. Lenin a NEP társadalmi alapját egy kicsi (de a kommunista párt által vezetett) városi munkásosztály és a nagy, de szétszórt parasztság közötti kötelékként határozta meg. Lenin a szocializmus felé haladva a lehető legmesszebbmenőkig azt javasolta, hogy a párt ragaszkodjon három alapelvhez: 1) minden lehetséges módon ösztönözze a termelő-, marketing- és beszerzési parasztszövetkezetek létrejöttét; 2) tekintse az iparosítás elsődleges feladatának az egész ország villamosítását; 3) fenntartani a külkereskedelmi állami monopóliumot, hogy megvédje a hazai ipart a külföldi versenytől, és az exportból származó bevételeket kiemelten fontos import finanszírozására fordítsa. A politikai és állami hatalom a Kommunista Pártnál maradt.
"Ár olló". 1923 őszén kezdtek megjelenni a NEP első komolyabb gazdasági problémái. A magánmezőgazdaság gyors fellendülése és a leszakadó állami ipar miatt az ipari termékek ára gyorsabban emelkedett, mint a mezőgazdasági termékeké (grafikusan a nyitott ollóra emlékeztető, egymástól eltérő vonalak ábrázolják). Ennek szükségszerűen a mezőgazdasági termelés visszaeséséhez és az ipari termékek árának csökkenéséhez kellett vezetnie. Moszkvában 46 vezető párttag tett közzé nyílt levelet, amelyben tiltakozott a gazdaságpolitika ezen irányvonala ellen. Úgy gondolták, hogy a mezőgazdasági termelés ösztönzésével minden lehetséges módon bővíteni kell a piacot.
Buharin és Preobraženszkij. A 46. nyilatkozat (hamarosan „moszkvai ellenzékként” vált ismertté) egy széles körű belső pártvita kezdetét jelentette, amely a marxista világnézet alapjait érintette. Kezdeményezői, N. I. Bukharin és E. N. Preobrazhensky a múltban barátok és politikai munkatársak voltak (a kommunizmus ABC-je című népszerű párttankönyv társszerzői voltak). A jobboldali ellenzéket vezető Buharin a lassú és fokozatos iparosítást hirdette. Preobraženszkij a baloldali („trockista”) ellenzék egyik vezetője volt, amely a felgyorsított iparosítást szorgalmazta. Buharin abból indult ki, hogy az iparfejlesztés finanszírozásához szükséges tőke a parasztok növekvő megtakarításaiból származik majd. A parasztok túlnyomó többsége azonban még mindig olyan szegény volt, hogy főként önellátó gazdálkodásból élt, csekély pénzjövedelmét ennek szükségleteire fordította, megtakarításaik pedig szinte nem voltak. Csak a kulákok adtak el annyi húst és gabonát, hogy nagy megtakarításokat teremtsenek. Az exportált gabona csak a mérnöki termékek kismértékű importjára hozott forrást - különösen azután, hogy drága fogyasztási cikkeket kezdtek importálni a gazdag városiak és parasztok számára. 1925-ben a kormány megengedte a kulákoknak, hogy földet béreljenek szegényparasztoktól és mezőgazdasági munkásokat alkalmazzanak. Buharin és Sztálin azzal érveltek, hogy ha a parasztok meggazdagodnának, nőne az eladható gabona mennyisége (ami növelné az exportot) és a készpénzletételek az Állami Bankban. Ennek eredményeként úgy vélték, hogy az országnak iparosodnia kell, és a kuláknak „szocializmussá kell nőnie”. Preobraženszkij kijelentette, hogy az ipari termelés jelentős növelése nagy beruházásokat igényel új berendezésekbe. Más szóval, ha nem tesznek intézkedéseket, a termelés a berendezések elhasználódása miatt még veszteségessé válik, és a teljes termelési volumen csökken. A helyzetből való kilábalás érdekében a baloldali ellenzék a felgyorsított iparosítás megkezdését és egy hosszú távú államgazdasági terv bevezetését javasolta. A kulcskérdés továbbra is az maradt, hogyan lehet megtalálni a gyors ipari növekedéshez szükséges tőkebefektetést. Preobraženszkij válasza az általa „szocialista felhalmozásnak” nevezett program volt. Az államnak ki kellett használnia monopolhelyzetét (különösen az import területén), hogy a lehető legnagyobb mértékben emelje az árakat. A progresszív adózási rendszernek kellett volna garantálnia a kulákok nagy pénzbevételét. Ahelyett, hogy a leggazdagabb (és így a leghitelképesebb) parasztokat preferálná, az Állami Banknak előnyben kell részesítenie a szegény- és középparasztokból álló szövetkezeteket és kolhozokat, amelyek képesek lennének mezőgazdasági eszközöket vásárolni és a korszerű eszközök bevezetésével gyorsan növelni hozamukat. gazdálkodási módszerek.
Nemzetközi kapcsolatok. Meghatározó jelentőségű volt az ország kapcsolatainak kérdése a kapitalista világ vezető ipari hatalmaival is. Sztálin és Buharin arra számított, hogy a Nyugat 1920-as évek közepén megindult gazdasági fellendülése hosszú ideig folytatódik – ez volt az alapfeltétele az egyre növekvő gabonaexportból finanszírozott iparosítási elméletüknek. Trockij és Preobraženszkij a maguk részéről azt feltételezte, hogy ez a gazdasági fellendülés néhány éven belül mély gazdasági válsággal fog véget érni. Ez az álláspont képezte a gyors iparosodás elméletének alapját, amelyet a nyersanyag azonnali nagyarányú, kedvező áron történő exportjával finanszíroztak - hogy a válság kitörésekor már legyen ipari bázis az ország felgyorsult fejlődéséhez. Trockij a külföldi befektetések ("engedmények") vonzását szorgalmazta, amiért egy időben Lenin is beszélt. Remélte, hogy az imperialista hatalmak közötti ellentmondásokat felhasználva kitörhet abból a nemzetközi elszigeteltség rezsimjéből, amelyben az ország került. A párt és az állam vezetése a fő veszélyt a Nagy-Britanniával és Franciaországgal (valamint kelet-európai szövetségeseikkel - Lengyelországgal és Romániával) való valószínű háborúban látta. Hogy megvédjék magukat egy ilyen fenyegetéstől, még Lenin alatt is diplomáciai kapcsolatokat létesítettek Németországgal (Rapallo, 1922. március). Később a Németországgal kötött titkos megállapodás alapján német tiszteket képeztek ki, és új típusú fegyvereket teszteltek Németország számára. Németország viszont jelentős segítséget nyújtott a Szovjetuniónak a katonai termékek előállítására szánt nehézipari vállalkozások felépítésében.
A NEP vége. 1926 elejére a termelésben a bérek befagyasztása, a párt- és kormánytisztviselők, a magánkereskedők és a gazdag parasztok növekvő jólétével párosulva a munkások elégedetlenségét váltotta ki. A moszkvai és leningrádi pártszervezetek vezetői, L. B. és G. I. Zinovjev, akik Sztálin ellen szóltak, egységes baloldali ellenzéket alkottak a trockistákkal. Sztálin bürokratikus apparátusa könnyedén megbirkózott az ellenzékkel, szövetséget kötött Buharinnal és más mérsékeltekkel. A buharinisták és a sztálinisták a parasztság „kizsákmányolása” révén „túlzott iparosítással”, a gazdaság, valamint a munkások és parasztok szakszervezetének aláásásával vádolták a trockistákat. 1927-ben beruházások hiányában az iparcikkek előállítási költségei tovább emelkedtek, az életszínvonal pedig csökkent. A mezőgazdasági termelés növekedése az áruhiány miatt megállt: a parasztok nem voltak érdekeltek abban, hogy mezőgazdasági termékeiket alacsony áron adják el. Az ipari fejlődés felgyorsítása érdekében kidolgozták az első ötéves tervet, amelyet 1927 decemberében a XV. Pártkongresszus hagyott jóvá.
Kenyérlázadások. 1928 telén a gazdasági válság küszöbét jelentette. A mezőgazdasági termékek felvásárlási árait nem emelték, a gabona állami értékesítése pedig jelentősen visszaesett. Ezután az állam visszatért a gabona közvetlen kisajátításához. Ez nemcsak a kulákokat, hanem a középparasztokat is érintette. Válaszul a parasztok csökkentették terményeiket, és gyakorlatilag megszűnt a gabonaexport.
Forduljon balra. A kormány válasza a gazdaságpolitika gyökeres megváltoztatása volt. A gyors növekedés forrásainak biztosítása érdekében a párt elkezdte egyesíteni a parasztságot egy állami irányítás alatt álló kolhozrendszerbe.
Forradalom felülről. 1929 májusában a pártellenzék összeomlott. Trockijt Törökországba deportálták; Bukharint, A. I. Rykovot és M. P. Tomszkijt eltávolították a vezető pozíciókból. Zinovjev, Kamenyev és más gyengébb ellenzékiek kapituláltak Sztálin előtt, nyilvánosan lemondva politikai nézeteikről. 1929 őszén, közvetlenül az aratás után, Sztálin parancsot adott a teljes kollektivizálás végrehajtásának megkezdésére.
A mezőgazdaság kollektivizálása. 1929. november elejére kb. 70 ezer kolhoz, amelyekben szinte csak szegény vagy földnélküli parasztok voltak, akiket az állami segítség ígérete vonzott. Az összes parasztcsalád összlétszámának 7%-át tették ki, a megművelt földterületek kevesebb mint 4%-át birtokolták. Sztálin a párt feladatává tette a teljes mezőgazdasági szektor felgyorsított kollektivizálását. A Központi Bizottság 1930 eleji határozata határozta meg a határidőt - a főbb gabonatermő vidékeken 1930 őszére, a többiben 1931 őszére. Ugyanakkor Sztálin képviselői útján és a sajtóban követelte ennek a folyamatnak a felgyorsítását, elnyomva minden ellenállást. Sok területen 1930 tavaszára megtörtént a teljes kollektivizálás. 1930 első két hónapjában kb. 10 millió parasztgazdaságot egyesítettek kolhozokká. A legszegényebb és földnélküli parasztok úgy tekintettek a kollektivizálásra, mint gazdagabb honfitársaik vagyonának megosztására. A középparasztok és kulákok körében azonban a kollektivizálás hatalmas ellenállást váltott ki. Megkezdődött az állatállomány széles körű levágása. Márciusra a szarvasmarhaállomány 14 millió darabbal csökkent; Nagyszámú disznót, kecskét, juhot és lovat is levágtak. 1930 márciusában Sztálin a tavaszi vetési kampány kudarcának fenyegetésére tekintettel a kollektivizálási folyamat ideiglenes felfüggesztését követelte, és „túllépésekkel” vádolta a helyi tisztviselőket. A parasztok még a kolhozokat is elhagyhatták, és július 1-jére kb. 8 millió család hagyta el a kolhozokat. De ősszel, az aratás után, a kollektivizálási kampány folytatódott, és ezután sem állt le. 1933-ra a megművelt földek több mint háromnegyedét és a paraszti gazdaságok több mint háromötödét kollektivizálták. Minden jómódú parasztot „kifosztottak”, vagyonát és termését elkobozták. A szövetkezetekben (kolhozokban) a parasztoknak fix mennyiségű termékkel kellett ellátniuk az államot; a fizetés az egyes személyek munkajárulékától (a „munkanapok” számától) függően történt. Az állam által meghatározott felvásárlási árak rendkívül alacsonyak voltak, míg a szükséges készletek magasak voltak, esetenként a teljes termést is meghaladták. A kollektív gazdálkodók azonban az ország régiójától és a föld minőségétől függően 0,25-1,5 hektár nagyságú személyes parcellákat rendelkezhettek saját használatra. Ezek a telkek, amelyekből a kollektív piacokon árusították a termékeket, a városlakók élelmezésének jelentős részét biztosították, és magukat a parasztokat is táplálták. A második típusú gazdaságból jóval kevesebb volt, de jobb földet osztottak ki, és jobban ellátták a mezőgazdasági eszközökkel. Ezeket az állami gazdaságokat állami gazdaságoknak nevezték, és ipari vállalkozásként működtek. Az itteni mezőgazdasági dolgozók készpénzben kapták a bért, és nem volt joguk földterülethez. Nyilvánvaló volt, hogy a kollektivizált parasztgazdaságok jelentős mennyiségű felszerelést igényelnek, különösen traktorokat és kombájnokat. A gép- és traktorállomások (MTS) szervezésével az állam hatékony ellenőrzési eszközt teremtett a kollektív parasztgazdaságok felett. Mindegyik MTS több kollektív gazdaságot szolgált ki szerződéses alapon készpénzes vagy (főleg) természetbeni fizetés ellenében. 1933-ban 1857 MTS volt az RSFSR-ben, 133 ezer traktorral és 18 816 kombájnnal, amelyek a kolhozok vetésterületének 54,8%-át művelték.
A kollektivizálás következményei. Az első ötéves terv a mezőgazdasági termelés 50%-os növelését irányozta elő 1928-tól 1933-ig. Az 1930 őszén újrainduló kollektivizálási kampányt azonban a termelés visszaesése és az állatállomány levágása kísérte. 1933-ra a mezőgazdaságban tartott szarvasmarhák összlétszáma több mint 60 millióról 34 millióra csökkent. A lovak száma 33 millióról 17 millióra csökkent. sertés - 19 millióról 10 millióra; juh - 97-34 millió; kecske - 10-ről 3 millióra Csak 1935-ben, amikor Harkovban, Sztálingrádban és Cseljabinszkban felépítették a traktorgyárakat, a traktorok száma elegendő volt ahhoz, hogy visszaállítsák a paraszti gazdaságok 1928-as teljes vonóerejét. amely 1928-ban meghaladta az 1913-as szintet és 76,5 millió tonnát tett ki, 1933-ra 70 millió tonnára csökkent, a megművelt földterület növekedése ellenére. Összességében a mezőgazdasági termelés körülbelül 20%-kal esett vissza 1928-ról 1933-ra. A gyors iparosodás következménye a városlakók számának jelentős növekedése volt, ami az élelmiszerek szigorúan arányos elosztását tette szükségessé. A helyzetet tovább rontotta az 1929-ben kezdődő gazdasági világválság. 1930-ra a gabona világpiaci ára meredeken esett - éppen akkor, amikor nagy mennyiségű ipari felszerelést kellett importálni, nem beszélve a mezőgazdasághoz szükséges traktorokról és kombájnokról. (főleg az USA-ból és Németországból). Az import kifizetéséhez hatalmas mennyiségű gabonát kellett exportálni. 1930-ban az összegyűjtött gabona 10%-át, 1931-ben pedig 14%-át exportálták. A gabonaexport és a kollektivizálás eredménye éhínség volt. A helyzet a Volga-vidéken és Ukrajnában volt a legrosszabb, ahol a kollektivizálással szembeni paraszti ellenállás volt a legerősebb. 1932-1933 telén több mint 5 millió ember halt éhen, de még többen kerültek száműzetésbe. 1934-re az erőszak és az éhség végleg megtörte a parasztok ellenállását. A mezőgazdaság kényszerű kollektivizálása végzetes következményekkel járt. A parasztok már nem érezték magukat a föld urainak. A gazdálkodási kultúrában jelentős és helyrehozhatatlan károkat okozott a jómódúak tönkretétele, i.e. a legképzettebb és legszorgalmasabb parasztság. A vetésterületek gépesítése és bővítése a szűzföldeken és más területeken új földterületek kialakításával, a felvásárlási árak emelésével, valamint a kolhozos gazdálkodók nyugdíjának és egyéb szociális juttatásának bevezetésével, a kollektív és állami gazdaságok munkatermelékenysége messze elmaradt. lemaradt attól a szinttől, amely Nyugaton a személyes telkeken és így tovább létezett, és a bruttó mezőgazdasági termelés egyre inkább elmaradt a népességnövekedéstől. A munkavégzésre való ösztönzés hiánya miatt a kollektív és állami gazdaságok mezőgazdasági gépei és felszerelései általában rosszul voltak karbantartva, a vetőmagot és a műtrágyát pazarlóan használták fel, a betakarítási veszteségek pedig óriásiak voltak. Az 1970-es évektől annak ellenére, hogy kb. A munkaerő 20%-a (az USA-ban és a nyugat-európai országokban kevesebb, mint 4%), a Szovjetunió a világ legnagyobb gabonaimportőrévé vált.
Ötéves tervek. A kollektivizálás költségeinek indoklása egy új társadalom felépítése volt a Szovjetunióban. Ez a cél kétségtelenül sok millió ember lelkesedését váltotta ki, különösen a forradalom után felnövő generációt. Az 1920-as és 1930-as években fiatalok milliói az oktatást és a pártmunkát találták kulcsnak a társadalmi ranglétrán. A tömegek mozgósításával példátlanul gyors ipari növekedést sikerült elérni éppen akkor, amikor a Nyugat akut gazdasági válságot élt át. Az első ötéves terv (1928-1933) során kb. 1500 nagy gyár, köztük kohászati üzemek Magnyitogorszkban és Novokuznyeckben; mezőgazdasági gép- és traktorgyárak a Don-i Rostovban, Cseljabinszkban, Sztálingrádban, Szaratovban és Harkovban; vegyi üzemek az Urálban és egy nehézgépészeti üzem Kramatorszkban. Új olaj-, fém- és fegyvergyártási központok alakultak ki az Urál és a Volga térségében. Megkezdődött az új vasutak és csatornák építése, melyben egyre nagyobb szerepet kapott a kifosztott parasztok kényszermunkája. Az első ötéves terv eredményei. A második és harmadik ötéves terv gyorsított megvalósításának időszakában (1933-1941) az első terv végrehajtása során elkövetett számos hibát figyelembe vettek és kijavítottak. A tömeges elnyomás ezen időszakában az NKVD irányítása alatt álló kényszermunka szisztematikus alkalmazása a gazdaság fontos részévé vált, különösen a fa- és aranybányászatban, valamint az új építési projektekben Szibériában és a Távol-Északon. Az 1930-as években kialakított gazdasági tervezési rendszer alapvető változások nélkül a 80-as évek végéig fennmaradt. A rendszer lényege a bürokratikus hierarchia által parancsi módszerekkel végzett tervezés volt. A hierarchia csúcsán a Politikai Hivatal és a Kommunista Párt Központi Bizottsága állt, amely a legmagasabb gazdasági döntéshozó testületet, az Állami Tervbizottságot (Gosplan) vezette. Több mint 30 minisztérium volt alárendelve az Állami Tervbizottságnak, amelyeket „főosztályokra” osztottak, amelyek bizonyos termelési típusokért feleltek, és egyetlen iparággá egyesítették. Ennek a termelési piramisnak az alapját képezték az elsődleges termelési egységek - üzemek és gyárak, kollektív és állami mezőgazdasági vállalkozások, bányák, raktárak stb. Ezen egységek mindegyike a terv egy meghatározott részének végrehajtásáért felelt, amelyet (a termelés volumene és költsége vagy a forgalom alapján) a magasabb szintű hatóságok határoztak meg, és megkapták a saját tervezett forráskvótát. Ez a minta a hierarchia minden szintjén megismétlődött. A központi tervezőhivatalok az úgynevezett „anyagmérlegek” rendszerének megfelelően határozzák meg a célszámokat. A hierarchia minden szintjén minden termelési egység megállapodott egy magasabb hatósággal arról, hogy milyen tervei lesznek a következő évre. Ez a gyakorlatban a terv felforgatását jelentette: lent mindenki a minimumot akarta megtenni és a maximumot kapni, míg mindenki fent a lehető legtöbbet akarta kapni és a lehető legkevesebbet adni. A megkötött kompromisszumokból egy „kiegyensúlyozott” átfogó terv alakult ki.
A pénz szerepe. A tervek kontrollszámait fizikai egységekben mutatták be (tonna olaj, pár cipő stb.), de a pénz is fontos, bár alárendelt szerepet játszott a tervezési folyamatban. Az extrém hiányos időszakok (1930-1935, 1941-1947) kivételével, amikor az alapvető fogyasztási cikkeket adagolták, általában minden árut árusítottak. A pénz a készpénz nélküli fizetések eszköze is volt – azt feltételezték, hogy minden vállalkozásnak minimálisra kell csökkentenie a termelés készpénzes költségeit, hogy feltételesen nyereséges legyen, és az Állami Banknak minden egyes vállalkozás számára limiteket kell meghatároznia. Minden árat szigorúan ellenőriztek; A pénz tehát kizárólag passzív gazdasági szerepet kapott, mint elszámolási eszközt és a fogyasztás arányosításának módszerét.
A szocializmus győzelme. A Komintern 7. kongresszusán 1935 augusztusában Sztálin kijelentette, hogy „a szocializmus teljes és végső győzelmét a Szovjetunióban sikerült elérni”. Ez a kijelentés – hogy a Szovjetunió szocialista társadalmat épített fel – a szovjet ideológia megingathatatlan dogmájává vált.
Nagy terror. Sztálin és hívei a parasztsággal foglalkozva, a munkásosztály irányítása alatt és engedelmes értelmiségi réteg felnevelése után „az osztályharc kiélezése” jelszavával megkezdték a párt megtisztítását. 1934. december 1. után (ezen a napon ölték meg Sztálin ügynökei S. M. Kirovot, a leningrádi pártszervezet titkárát) több politikai pert tartottak, majd szinte az összes régi pártkádert megsemmisítették. A német titkosszolgálatok által összeállított dokumentumok segítségével a Vörös Hadsereg főparancsnokságának számos képviselőjét elnyomták. Öt év alatt több mint 5 millió embert lőttek le vagy küldtek kényszermunkára az NKVD táboraiban.
A háború utáni újjáépítés. A második világháború pusztításhoz vezetett a Szovjetunió nyugati vidékein, de felgyorsította az urál-szibériai térség ipari növekedését. Az ipari bázist a háború után gyorsan helyreállították: ezt elősegítette, hogy Kelet-Németországból és a szovjet megszállás alatt álló Mandzsúriából eltávolították az ipari berendezéseket. Emellett a Gulág-táborok ismét több millió dolláros utánpótlást kaptak német hadifoglyoktól és hazaárulással vádolt volt szovjet hadifoglyoktól. A nehézipar és a hadiipar továbbra is a legfontosabb prioritások maradtak. Különös figyelmet fordítottak a nukleáris energia fejlesztésére, elsősorban fegyveres célokra. A háború előtti élelmiszer- és fogyasztási cikkek ellátási szintjét már az 1950-es évek elején elérték.
Hruscsov reformjai. Sztálin 1953 márciusában bekövetkezett halála véget vetett az egyre szélesebb körben elterjedt, a háború előtti időket idéző terrornak és elnyomásnak. A pártpolitika enyhülését N. S. Hruscsov vezetése alatt, 1955 és 1964 között „olvadásnak” nevezték. Politikai foglyok milliói tértek vissza a Gulag-táborokból; legtöbbjüket rehabilitálták. Az ötéves tervekben lényegesen nagyobb figyelmet kezdtek fordítani a fogyasztási cikkek előállítására és a lakásépítésre. A mezőgazdasági termelés volumene nőtt; nőttek a bérek, csökkentek a kötelező ellátások és az adók. A jövedelmezőség növelése érdekében a kolhozokat és az állami gazdaságokat kibővítették és szétbontották, néha nem sok sikerrel. Nagy, nagy állami gazdaságok jöttek létre Altajban és Kazahsztánban a szűz- és parlagterületek fejlesztése során. Ezeken a területeken csak elegendő csapadékos években, ötévente háromszor termett, de lehetővé tették az átlagos betakarított gabonamennyiség jelentős növekedését. Az MTS rendszert felszámolták, a kolhozok saját mezőgazdasági felszerelést kaptak. Szibéria víz-, olaj- és gázkincsét fejlesztették; Nagy tudományos és ipari központok jöttek létre. Sok fiatal járt Szibéria szűz földjére és építkezéseire, ahol a bürokratikus rendek kevésbé voltak merevek, mint az ország európai részén. Hruscsov gazdasági fejlődés felgyorsítására tett kísérletei hamarosan a közigazgatási apparátus ellenállásába ütköztek. Hruscsov úgy próbálta decentralizálni a minisztériumokat, hogy számos funkciójukat új regionális gazdasági tanácsokra (gazdasági tanácsokra) ruházta át. A közgazdászok között vita robbant ki egy reálisabb árképzési rendszer kidolgozásáról és az ipari igazgatók valódi autonómiájáról. Hruscsov a katonai kiadások jelentős csökkentését kívánta végrehajtani, ami a kapitalista világgal való „békés együttélés” doktrínájából következett. 1964 októberében Hruscsovot a konzervatív pártbürokratákból, a központi tervezési apparátus képviselőiből és a szovjet hadiipari komplexum képviselőiből álló koalíció menesztette tisztségéből.
A stagnálás időszaka. Az új szovjet vezető, L. I. Brezsnyev gyorsan semmissé tette Hruscsov reformjait. Csehszlovákia 1968. augusztusi megszállásával minden reményt megsemmisített Kelet-Európa központosított gazdaságaiban, hogy kialakítsák saját társadalmi modelljüket. A gyors technológiai fejlődés egyetlen területe a hadiiparhoz kapcsolódó iparágak - tengeralattjárók, rakéták, repülőgépek, katonai elektronika és az űrprogram gyártása. A fogyasztási cikkek gyártására, mint korábban, nem fordítottak különösebb figyelmet. A nagyarányú melioráció katasztrofális környezeti és közegészségügyi következményekkel járt. Például a gyapot monokultúra Üzbegisztánban történő bevezetésének költsége az Aral-tó súlyos sekélysége volt, amely 1973-ig a világ negyedik legnagyobb szárazföldi vízteste volt.
A gazdasági növekedés lassulása. Brezsnyev és közvetlen utódai vezetése alatt a szovjet gazdaság fejlődése rendkívül lelassult. Pedig a lakosság nagy része határozottan számíthatott csekély, de garantált fizetésekre, nyugdíjra és juttatásokra, az alapvető fogyasztási cikkek árának ellenőrzésére, az ingyenes oktatásra és egészségügyre, valamint gyakorlatilag ingyenes, bár mindig hiányos lakhatásra. A létminimum fenntartása érdekében nagy mennyiségű gabonát és különféle fogyasztási cikkeket importáltak Nyugatról. Mivel a fő szovjet exportcikkek – főleg olaj, gáz, fa, arany, gyémánt és fegyverek – nem biztosítottak elegendő mennyiségű kemény valutát, a szovjet külföldi adósság 1976-ra elérte a 6 milliárd dollárt, és tovább nőtt gyorsan.
Az összeomlás időszaka. 1985-ben M. S. Gorbacsov az SZKP Központi Bizottságának főtitkára lett. Ezt a posztot annak tudatában töltötte be, hogy radikális gazdasági reformokra van szükség, amelyeket „átszervezés és felgyorsítás” szlogennel indított el. A munka termelékenységének növelésére - i.e. a gazdasági növekedés biztosításának leggyorsabb módja érdekében engedélyezte a béremelést, és korlátozta a vodka árusítását a lakosság tomboló részegségének megállítása reményében. Az állam fő bevételi forrását azonban a vodka eladásából származó bevétel jelentette. Ennek a bevételnek a kiesése és a magasabb bérek növelték a költségvetési hiányt és növelték az inflációt. Emellett a vodka árusításának tilalma újjáélesztette a holdfény földalatti kereskedelmét; A kábítószer-használat meredeken emelkedett. 1986-ban a gazdaság szörnyű sokkot szenvedett a csernobili atomerőműben történt robbanás után, amely Ukrajna, Fehéroroszország és Oroszország nagy területeinek radioaktív szennyeződéséhez vezetett. 1989-1990-ig a Szovjetunió gazdasága a Kölcsönös Gazdasági Segítségnyújtási Tanácson (KGST) keresztül szorosan összekapcsolódott Bulgária, Lengyelország, Csehszlovákia, a Német Demokratikus Köztársaság (NDK), Magyarország, Románia, Mongólia, Kuba és Vietnam. Mindezen országok számára a Szovjetunió volt a fő olaj-, gáz- és ipari nyersanyagforrás, és cserébe gépipari termékeket, fogyasztási cikkeket és mezőgazdasági termékeket kapott tőlük. Németország újraegyesítése 1990 közepén a KGST megsemmisüléséhez vezetett. 1990 augusztusára már mindenki megértette, hogy elkerülhetetlenek a magánkezdeményezést ösztönző radikális reformok. Gorbacsov és fő politikai ellenfele, az RSFSR elnöke B. N. Jelcin közösen terjesztették elő az S. S. Shatalin és G. A. Yavlinsky által kidolgozott „500 napos” strukturális reformprogramot, amely a nemzetgazdaság nagy részének felmentését és privatizációját irányozta elő szervezett módon, a lakosság életszínvonalának csökkentése nélkül. A központi tervezési rendszer apparátusával való konfrontáció elkerülése érdekében azonban Gorbacsov nem volt hajlandó megvitatni a programot és annak gyakorlati megvalósítását. 1991 elején a kormány a pénzkínálat korlátozásával próbálta megfékezni az inflációt, de a hatalmas költségvetési hiány tovább nőtt, mivel a szakszervezeti köztársaságok megtagadták az adók központba utalását. 1991. június végén Gorbacsov és a legtöbb köztársaság elnöke megegyezett abban, hogy uniós szerződést kötnek a Szovjetunió megőrzése érdekében, új jogokat és hatalmat biztosítva a köztársaságoknak. De a gazdaság már kilátástalan állapotban volt. A külső adósság nagysága megközelítette a 70 milliárd dollárt, a termelés csaknem 20%-kal csökkent évente, az infláció pedig meghaladta az évi 100%-ot. A szakképzett szakemberek elvándorlása meghaladta a 100 ezer főt évente. A gazdaság megmentéséhez a szovjet vezetésnek a reformok mellett komoly pénzügyi segítségre volt szüksége a nyugati hatalmaktól. Hét vezető ipari ország vezetőinek júliusi ülésén Gorbacsov segítséget kért tőlük, de nem talált választ.
KULTÚRA
A Szovjetunió vezetése nagy jelentőséget tulajdonított egy új, szovjet kultúra kialakításának - „nemzeti formában, szocialista tartalommal”. Feltételezték, hogy a szakszervezeti és köztársasági szintű kulturális minisztériumoknak a nemzeti kultúra fejlesztését ugyanazoknak az ideológiai és politikai irányelveknek kell alárendelniük, amelyek a gazdasági és társadalmi élet minden területén érvényesültek. Ezzel a feladattal nem volt könnyű megbirkózni egy több mint 100 nyelvet használó multinacionális államban. Az ország népeinek többsége számára nemzeti-állami képződményeket létrehozva a pártvezetés a nemzeti kultúrák megfelelő irányú fejlődését serkentette; 1977-ben például 2500 könyv jelent meg grúz nyelven, 17,7 millió példányban. és 2200 üzbég nyelvű könyv 35,7 millió példányban. Hasonló helyzet állt fenn más uniós és autonóm köztársaságokban is. A kulturális hagyományok hiánya miatt a legtöbb könyv más nyelvről, főként oroszról készült fordítás volt. A szovjet rezsim feladatát a kultúra területén október után két egymással versengő ideológuscsoport eltérően fogta fel. Az első, amely magát az élet általános és teljes megújulását hirdette, a „régi világ” kultúrájával való döntő szakítást és egy új, proletár kultúra megteremtését követelte. Az ideológiai és művészeti újítások legjelentősebb hírnöke Vlagyimir Majakovszkij futurista költő (1893-1930), a Baloldali Front (LEF) avantgárd irodalmi csoport egyik vezetője volt. Ellenfeleik, akiket „utastársaknak” neveztek, úgy vélték, hogy az ideológiai megújulás nem mond ellent az orosz és a világkultúra fejlett hagyományainak folytatásának. A proletár kultúra híveinek inspirálója és egyben az „utastársak” mentora a forradalom előtti Oroszországban hírnevet szerzett Makszim Gorkij (A. M. Peshkov, 1868-1936) író volt. Az 1930-as években a párt és az állam megerősítette az irodalom és a művészet feletti ellenőrzését azáltal, hogy egységes szövetségi alkotószervezeteket hoztak létre. Sztálin 1953-as halála után megkezdődött annak óvatos és egyre mélyebb elemzése, hogy mit tettek a szovjet uralom alatt a bolsevik kulturális eszmék megerősítése és fejlesztése érdekében, és a következő évtizedben a szovjet élet minden területén erjedés tapasztalható. Az ideológiai és politikai elnyomás áldozatainak nevei és alkotásai a teljes feledésből előkerültek, a külföldi irodalom befolyása megnőtt. A szovjet kultúra a „olvadásnak” nevezett időszakban (1954-1956) kezdett életre kelni. A kulturális személyiségek két csoportja alakult ki - a "liberálisok" és a "konzervatívok" -, amelyek különböző hivatalos kiadványokban voltak képviselve.
Oktatás. A szovjet vezetés nagy figyelmet és forrásokat fordított az oktatásra. Egy olyan országban, ahol a lakosság több mint kétharmada nem tudott olvasni, az 1930-as évekre számos tömegkampány révén gyakorlatilag megszűnt az írástudatlanság. 1966-ban 80,3 millió ember, azaz a lakosság 34%-a rendelkezett középfokú szakirányú, befejezetlen vagy befejezett felsőfokú végzettséggel; ha 1914-ben 10,5 millióan tanultak Oroszországban, akkor 1967-ben, amikor bevezették az egyetemes kötelező középfokú oktatást, 1989-ben 17,2 millió volt bölcsődében és óvodában, 39,7 millió általános iskola. iskolások és 9,8 millió középiskolás diák. A fiúk és lányok – az ország vezetésének döntéseitől függően – középiskolákban tanultak, hol együtt, hol külön, hol 10 évig, hol 11-ig. A szinte teljes egészében az Úttörő- és Komszomol-szervezetek által lefedett iskolásoknak teljes körűen figyelemmel kellett kísérniük a mindenki fejlődése és viselkedése. 1989-ben 5,2 millió nappali tagozatos hallgató és több millió részmunkaidős vagy esti hallgató volt a szovjet egyetemeken. A diploma megszerzését követő első tudományos fokozat a Ph.D. Ennek megszerzéséhez felsőfokú végzettség, munkatapasztalat megszerzése, vagy diploma elvégzése és szakdolgozat megvédése kellett. A legmagasabb tudományos fokozatot, a tudomány doktorát általában csak 15-20 éves szakmai munka után, nagyszámú publikált tudományos munkával sikerült megszerezni.
Tudományos és tudományos intézmények. A Szovjetunióban jelentős előrelépések történtek egyes természettudományokban és a haditechnikában. Ez a pártbürokrácia ideológiai nyomása ellenére történt, amely betiltotta és eltörölte a tudomány egész ágait, például a kibernetikát és a genetikát. A második világháború után az állam a legjobb elméit a magfizika és az alkalmazott matematika fejlesztésére, valamint ezek gyakorlati alkalmazásaira irányította. A fizikusok és rakétatudósok nagylelkű anyagi támogatásra számíthatnak munkájukhoz. Oroszország hagyományosan kiváló elméleti tudósokat termelt, és ez a hagyomány a Szovjetunióban is folytatódott. Az intenzív és többoldalú kutatási tevékenységet a Szovjetunió Tudományos Akadémiájához és az Uniós Köztársaságok Akadémiáihoz tartozó kutatóintézetek hálózata biztosította, amely a tudás minden területét lefedte – a természettudományokat és a bölcsészettudományokat egyaránt.
Hagyományok és ünnepek. A szovjet vezetés egyik első feladata a régi, főleg egyházi ünnepek felszámolása, a forradalmi ünnepek bevezetése volt. Eleinte még a vasárnapot és az újévet is lemondták. A szovjet forradalmi fő ünnepek november 7-e, az 1917-es októberi forradalom ünnepe és május 1-je, a nemzetközi munkásszolidaritás napja volt. Mindkettőt két napig ünnepelték. Az ország minden városában tömegtüntetéseket szerveztek, a nagy közigazgatási központokban katonai felvonulásokat tartottak; A legnagyobb és leglenyűgözőbb a moszkvai felvonulás volt a Vörös téren. Lásd alább
1913-ban az első szocialista állam leendő vezetője V.I. Lenin, aki olyan unitárius, mint Marx és Engels, azt írta, hogy a központosított nagy állam „egy hatalmas történelmi előrelépést jelent a középkori széttagoltságtól minden ország jövőbeli szocialista egysége felé”. 1917 februárja és októbere között Oroszország több évszázados államegysége összeomlott - területén számos burzsoá-nacionalista kormány alakult ki (Ukrajnában Közép-Rada, Don-menti kozák körök, Terek és Orenburg, Kurultai a Krímben, nemzeti tanácsok a kaukázusi és a balti államokban stb.), akik igyekeztek elszakadni a hagyományos központtól. A szocialista proletárállam területének éles szűkítésének veszélye, a korai világforradalomba vetett remények elvesztése arra kényszerítette az Oroszországban hatalomra került párt vezetőjét, hogy újragondolja álláspontját az államszerkezetről - a föderalizmus lelkes támogatója azonban a „teljes egységhez” való átmenet szakaszában. A fehér mozgalom vezetői által vallott „egységes és oszthatatlan Oroszország” jelszava szembehelyezkedett minden nemzet önrendelkezési jogának elvével, amely vonzotta a nemzeti mozgalmak vezetőit...
Az RSFSR 1918-as alkotmánya azonban visszalépést jelentett a valódi föderációhoz képest, mivel csak Oroszország államszerkezetének formáját deklarálta (még a föderáció leendő tagjainak képviseletét sem írta elő a központi hatóságokban). tulajdonképpen a kormánypárt kezdeményezésére felülről létrehozott egységes államot hirdetett a területek polgárháborúja során meghódítottak annektálásával. Az Orosz Föderációban a szövetségi és a helyi szervek közötti hatáskörmegosztás az előbbi kizárólagos és az utóbbi maradék hatáskörének elvein alapult...
Az első oroszországi nemzeti határok 1918 végén jelentek meg – 1919 elején, amikor megalakult a Volga Német Régió Munkaközössége és a Baskír Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság, 1922 végén az RSFSR-nek már 19 autonóm köztársasága volt és régiók, valamint 2 országos alapon létrehozott munkaközösség. A nemzeti-állami formációk párhuzamosan léteztek közigazgatási-területi egységekkel, amelyek függetlensége nagyon gyengén fejeződött ki.
Az Orosz Föderációnak alapítóinak terve szerint egy nagyobb szocialista állam mintájává kellett válnia, lehetővé téve az Orosz Birodalom helyreállítását, amelynek a forradalom alatti összeomlása és a szovjet hatalom „diadalmenete” nem lehetett kerülni kell. 1918 közepéig mindössze két köztársaság létezett független államként - az RSFSR és Ukrajna, majd létrejött a Fehérorosz Köztársaság, három köztársaság a balti államokban, három a Kaukázuson...
Fennállásuk első napjaitól kezdve az RSFSR, amely maga is rászorult a legszükségesebb dolgokra, segítséget nyújtott számukra az állami élet különböző területein. A független köztársaságok hadseregeit az RSFSR Katonai Ügyek Népbiztossága (Népbiztosság) látta el. Az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság 1919. június 1-i rendeletével „Oroszország, Ukrajna, Lettország, Litvánia és Fehéroroszország szocialista köztársaságainak egyesítéséről a világimperializmus elleni küzdelem érdekében” katonai szövetséget kötöttek. Az összes köztársaság hadseregét az RSFSR egyetlen hadseregévé egyesítették, egyesítették a katonai parancsnokságot, a vasutak irányítását, a kommunikációt és a pénzügyeket. Az összes köztársaság pénzrendszere az orosz rubelen alapult, az RSFSR vállalta az államapparátus, a hadseregek fenntartásának és a gazdaság létrehozásának költségeit. A köztársaságok ipari és mezőgazdasági termékeket, élelmiszert és egyéb segítséget kaptak tőle. Az Unió más tényezőkkel együtt minden köztársaságot segített kilábalni a háborúból...
Idővel az összes köztársaság államapparátusát az RSFSR-hez hasonlóan kezdték építeni, Moszkvában megjelentek felhatalmazott képviseleteik, amelyeknek joguk volt kormányaik nevében képviseleteket és petíciókat benyújtani az Összoroszországi Központi Vezetőséghez. bizottság, a Népbiztosok Tanácsa (Sovnarkom), az RSFSR Népbiztosságai, és tájékoztassák köztársaságuk hatóságait az RSFSR legfontosabb eseményeiről, utóbbi hatóságait pedig a gazdaság helyzetéről és szükségleteiről. köztársaságukból. A köztársaságok területén az RSFSR egyes népbiztosainak felhatalmazott képviselőiből álló apparátus működött, fokozatosan leküzdötték a vámkorlátokat, és eltávolították a határállomásokat.
Az antant blokád feloldása után az RSFSR kereskedelmi megállapodásokat kötött Angliával, Olaszországgal, Norvégiával és Ukrajnával Ausztriával, Csehszlovákiával és más államokkal. 1921 márciusában az RSFSR és Ukrajna közös delegációja megállapodást kötött Lengyelországgal. 1922 januárjában az olasz kormány a genovai konferencia szervezői nevében az összes köztársaság közül csak az RSFSR-t hívta meg a konferencián való részvételre. 1922 februárjában az Orosz Föderáció kezdeményezésére kilenc köztársaság írt alá egy jegyzőkönyvet, amely felhatalmazta közös érdekeiket képviselni és védeni, nevükben szerződéseket kötni és aláírni külföldi államokkal. Így a katonai és a kétoldalú katonai-gazdasági megállapodások kiegészültek egy diplomáciai megállapodással. A következő lépés a politikai unió formalizálása volt.
EGY BIRODALOM HELYETT NÉGY KÖZTÁRSASÁG
>1922-re 6 köztársaság alakult a volt Orosz Birodalom területén: az RSFSR, az Ukrán SSR, a Fehéroroszországi SSR, az Azerbajdzsáni SSR, az Örmény SSR és a Grúz SSR. Kezdettől fogva szoros együttműködés volt közöttük, amit közös történelmi sorsuk magyaráz. A polgárháború éveiben katonai és gazdasági szövetség jött létre, az 1922-es genovai konferencia idején pedig egy diplomáciai szövetség. Az egyesülést elősegítette a köztársasági kormányok által kitűzött cél - a szocializmus felépítése egy „kapitalista környezetben” lévő területen - közös volta is.
1922 márciusában az azerbajdzsáni, örmény és grúz SSR egyesült a Kaukázusi Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársasággá. 1922 decemberében a szovjetek első transzkaukázusi kongresszusa az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság Elnökségéhez fordult azzal a javaslattal, hogy hívják össze a Szovjetek egyesült Kongresszusát, és vitassák meg a szovjet köztársaságok uniójának létrehozását. Ugyanezeket a döntéseket hozta a szovjetek összukrán és összfehérorosz kongresszusa is.
NEM SZTÁLIN SZERINT
>Nem volt konszenzus az unió állam létrehozásának elveiről. Számos javaslat közül kettő emelkedett ki: más szovjet köztársaságok felvétele az RSFSR-be az autonómia alapján (javaslat), valamint az egyenrangú köztársaságok szövetségének létrehozása. Projekt I.V. Sztálin „Az RSFSR kapcsolatáról a független köztársaságokkal” az Azerbajdzsán és Örményország Kommunista Pártjai Központi Bizottsága jóváhagyta. A Grúz Kommunista Párt Központi Bizottságának plénuma ezt elhamarkodottnak ismerte el, a Fehéroroszországi Kommunista Párt Központi Bizottsága pedig a BSSR és az RSFSR között fennálló szerződéses kapcsolatok megőrzése mellett foglalt állást. Az ukrán bolsevikok elzárkóztak Sztálin tervének megvitatásától. Ennek ellenére az autonizációs tervet az RKP(b) Központi Bizottságának 1922. szeptember 23-24-i ülésén jóváhagyták.
V.I. Lenin, aki nem vett részt a projekt vitájában, miután megismerkedett a neki bemutatott anyagokkal, elutasította az autonómia gondolatát, és a köztársaságok uniójának létrehozása mellett szólt. A Szovjet Szocialista Föderációt tartotta a legelfogadhatóbb kormányformának egy multinacionális ország számára.
NEMZETI LIBERALIZMUS ILYICS
>1922. október 5-6-án az RKP(b) Központi Bizottságának plénuma kiindulási lehetőségként elfogadta V. I. tervét. Lenint, de ez nem vezetett a pártban a nemzetpolitikai kérdésekben folyó küzdelem végéhez. Bár az „autonomizálási” projektet elutasították, mégis élvezett némi támogatást számos vezető tisztségviselőtől mind a központban, mind helyi szinten. I.V. Sztálin és L.B. Kamenyevet felszólították, hogy mutasson állhatatosságot „Iljics nemzeti liberalizmusával” szemben, és valójában hagyja el az előző lehetőséget.
Ezzel párhuzamosan a köztársaságokban felerősödnek a szeparatista tendenciák, amelyek az úgynevezett „grúz incidensben” nyilvánultak meg, amikor Grúzia pártvezetői követelték, hogy a leendő államba mint független köztársaságot, és nem az ún. Kaukázusi Föderáció. Erre reagálva a Transkaukázusi Regionális Bizottság vezetője G.K. Ordzsonikidze feldühödött, és „soviniszta rothadásnak” nevezte őket, és amikor a Grúz Kommunista Párt Központi Bizottságának egyik tagja „Sztálin szamarának” nevezte, az utóbbit alaposan meg is verte. A moszkvai nyomás elleni tiltakozás jeleként a Grúz Kommunista Párt teljes Központi Bizottsága lemondott.
A bizottság elnöke F.E. Dzerzsinszkij, akit Moszkvában hoztak létre ennek az „incidensnek” a kivizsgálására, igazolta G.K. Ordzsonikidze és elítélte a Grúz Központi Bizottságot. Ez a döntés felháborította V.I. Lenin. Itt emlékeztetni kell arra, hogy 1922 októberében egy betegség után, bár dolgozni kezdett, egészségügyi okok miatt nem tudta teljesen kontrollálni a helyzetet. A Szovjetunió megalakulásának napján, ágyhoz kötötten diktálja „A nemzetiségek vagy az autonómia kérdéséről” című levelét, amely a következő szavakkal kezdődik: „Úgy tűnik, nagyon bűnös vagyok Oroszország munkásai előtt, amiért nem avatkoztak be energikusan és elég élesen az autonómia hírhedt kérdésébe, amelyet hivatalosan a szovjet szocialista köztársaságok uniójának hívnak.
UNIÓS SZERZŐDÉS (NÉGY KÖZTÁRSASÁG HELYETT EGY UNIÓ)
>SZERZŐDÉS A SZOVJET SZOCIALISTA KÖZTÁRSASÁGOK UNIÓJÁNAK ALAKULÁSÁRÓL
Az Orosz Szocialista Szövetségi Tanácsköztársaság (RSFSR), az Ukrán Szocialista Tanácsköztársaság (Szovjetunió), a Fehérorosz Szocialista Tanácsköztársaság (BSSR) és a Transkaukázusi Szocialista Szövetségi Tanácsköztársaság (ZSSR – Grúzia, Azerbajdzsán és Örményország) megköti ezt az Uniós Szerződést az egyesülésről. egy szakszervezeti állam - "Szovjet Szocialista Köztársaságok Uniója" ...
1. Legfelsőbb szervei által képviselt Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége joghatósága alá tartoznak a következők:
a) az Unió képviselete a nemzetközi kapcsolatokban;
b) az Unió külső határainak megváltoztatása;
c) új köztársaságok Unióhoz való felvételéről szóló megállapodások megkötése;
d) hadüzenet és békekötés;
e) külső állami hitelek megkötése;
f) nemzetközi szerződések ratifikálása;
g) kül- és belföldi kereskedelmi rendszerek kialakítása;
h) az Unió teljes nemzetgazdasága alapjainak és általános tervének megállapítása, valamint koncessziós szerződések megkötése;
i) a közlekedés, valamint a postai és távírói üzletág szabályozása;
j) a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége fegyveres erőinek szervezeti alapjainak megteremtése;
k) a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége egységes államháztartásának elfogadása, a pénz-, pénz- és hitelrendszer, valamint az összuniós, köztársasági és helyi adórendszer kialakítása;
l) a földgazdálkodás és a földhasználat, valamint az altalaj, az erdők és a vizek használatának általános elveinek megállapítása az Unió egész területén;
m) általános szakszervezeti jogszabályok a letelepítésről;
o) az igazságszolgáltatási rendszer és a perrendtartás, valamint a polgári és büntetőjogi jogalkotás alapjainak kialakítása;
o) alapvető munkaügyi törvények kialakítása;
p) a közoktatás általános elveinek megállapítása;
c) általános intézkedések megállapítása a közegészségügy területén;
r) súly- és mértékrendszer kialakítása;
s) az összuniós statisztikák szervezése;
t) alapvető jogszabályok a szakszervezeti állampolgárság területén a külföldiek jogaival kapcsolatban;
x) általános amnesztia joga;
v) a szovjetek, a központi végrehajtó bizottságok és az uniós köztársaságok népbiztosainak tanácsai kongresszusainak az uniós szerződést sértő határozatainak hatályon kívül helyezése.
2. A Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének legfőbb hatósága a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének Szovjetainak Kongresszusa, a kongresszusok közötti időszakban pedig a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének Központi Végrehajtó Bizottsága.
3. A Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének Szovjet Kongresszusa a városi tanácsok képviselőiből 25 000 választópolgáronként 1 képviselőből és a tartományi tanácsi kongresszusok képviselőiből 125 000 lakosonként 1 képviselőből áll.
4. A Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége Szovjet Kongresszusának küldötteit a Szovjetunió tartományi kongresszusain választják meg.
…11. Az Unió Központi Végrehajtó Bizottságának végrehajtó szerve a Szovjet Szocialista Köztársaságok Uniójának Népbiztosainak Tanácsa (az Unió Szovnarkom), amelyet az Unió Központi Végrehajtó Bizottsága választ meg az utóbbi hivatali idejére, és amely a következőkből áll. /:
az Unió Népbiztosai Tanácsának elnöke,
elnökhelyettesek,
külügyi népbiztos,
katonai és haditengerészeti ügyek népbiztosa,
külkereskedelmi népbiztos,
a vasutak népbiztosa,
postai és távírói népbiztos,
A Munkás- és Parasztfelügyelőség népbiztosa.
a Nemzetgazdasági Legfelsőbb Tanács elnöke,
Munkaügyi népbiztos,
élelmezésügyi népbiztos,
Pénzügyi népbiztos.
…13. A Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége Népbiztosai Tanácsának rendeletei és határozatai minden szakszervezeti köztársaságra kötelezőek, és azokat közvetlenül az Unió egész területén hajtják végre.
…22. A Szovjet Szocialista Köztársaságok Uniója saját zászlóval, címerrel és állami pecséttel rendelkezik.
23. A Szovjet Szocialista Köztársaságok Uniójának fővárosa Moszkva városa.
…26. Mindegyik szakszervezeti köztársaság fenntartja magának a jogot, hogy szabadon kiváljon az Unióból.
A szovjetek kongresszusai dokumentumokban. 1917-1936. kötet III. M., 1960
1917, október 26-ról 27-re virradó éjszaka. A Szovjetek II. Összoroszországi Kongresszusa megválasztotta a szovjet kormány fejévé - a Népbiztosok Tanácsának elnökévé.
1918, július eleje. A Szovjetek V. Összoroszországi Kongresszusa elfogadja az RSFSR alkotmányát, amely tisztázza a Népbiztosok Tanácsa elnöki posztját, amelyet V. I. november 30. Az Összoroszországi Munkás-, Katona- és Paraszthelyettesek Központi Végrehajtó Bizottságának plenáris ülésén jóváhagyják a Munkás- és Parasztvédelmi Tanácsot, és a Tanács teljes jogot kap az ország erőinek és erőforrásainak mozgósítására. annak védelmét. V. I. Lenint megerősítik a Tanács elnökévé.
1920, április. A Munkás- és Parasztvédelmi Tanács az RSFSR Munka- és Védelmi Tanácsává (STO) alakul, amelynek elnöke V. I.
1923. július 6. A Központi Végrehajtó Bizottság ülése V. I. Lenint a Szovjetunió Népbiztosai Tanácsának elnökévé választja. július 7. Az RSFSR Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottságának ülése V. I. Lenint az RSFSR Népbiztosok Tanácsának elnökévé választja. július 17. A Munkaügyi és Védelmi Tanácsot a Szovjetunió Népbiztosainak Tanácsa alatt hozzák létre V. I. Lenin elnökletével.
A Szovjetunió létrehozása sok történész szerint meglehetősen fájdalmas volt. Az ország nemrég ért véget a polgárháborúnak, amelynek meglehetősen súlyos következményei voltak. Nagyon élessé vált az egységes közigazgatási-területi struktúra kialakításának kérdése.
Abban az időben az RSFSR az állam teljes területének körülbelül 92% -át foglalta el. A terület lakossága később a Szovjetunió mintegy 70% -át tette ki. A terület fennmaradó nyolc százalékát Fehéroroszország, Ukrajna, valamint az Örményországot, Grúziát és Azerbajdzsánt 1922-ben egyesítő Transzkaukázusi Föderáció foglalta el. Ezenkívül az állam keleti részén az igazgatását Chitából végezték. Abban az időben két köztársaság volt: Buhara és Horezm.
A Szovjetunió létrehozásának előfeltételei
Az ország nagyon megszenvedte a következményeket A Szovjetunió létrejötte lehetővé tette volna a rendelkezésre álló források felhalmozását és az állam helyreállítására történő irányítását. Ez pedig hozzájárulna a gazdaság, a nemzeti és kulturális kapcsolatok fejlődéséhez. Ezenkívül a Szovjetunió létrehozása lehetővé tenné számos köztársaság fejlődésének hiányosságainak megszüntetését. Figyelembe kell venni, hogy az állam területét különböző, gyakran ellenséges országok vették körül. Ez a tény nagymértékben befolyásolta a köztársaságok egyesülését.
A Szovjetunió létrejöttének története
Az erőforrások koncentrálása és a polgárháború alatti ellenőrzési mechanizmus centralizálásának megerősítése érdekében 1919 júniusában Ukrajna, az RSFSR és Fehéroroszország unióba egyesült. Így lehetőség nyílt az összes fegyveres erő egyesítésére és a központosított vezetés bevezetésére. Ugyanakkor minden köztársaság küldöttei képviseltették magukat a kormányzati szerveknél.
Ugyanakkor az e köztársaságok unióba történő egyesítéséről szóló megállapodás rendelkezett az egyes köztársasági közlekedési, pénzügyi és ipari ágazatok átirányításáról a megfelelő népbiztosságok alá. Az új államalakulat „szerződéses szövetség” néven vonult be a történelembe. Ennek a társulásnak az volt a sajátossága, hogy az orosz kormányzó testületek a legfelsőbb kormányzat egyedüli képviselőjeként kezdtek működni, a köztársasági kommunista pártok pedig csak regionális pártszervezetekként kerültek be az RKP-ba (b).
Hamarosan nézeteltérések kezdődtek a moszkvai irányítóközpont és a köztársaságok között. Az egyesülés következtében utóbbiaktól megfosztották az önálló döntéshozatal lehetőségét. Ezzel egy időben hivatalosan is kinyilvánították a köztársaságok függetlenségét a gazdálkodási szektorban.
A konfliktus kialakulásának és kibontakozásának előfeltétele a központi és a köztársasági hatalmak bizonytalan határai voltak. Ezenkívül a szabotázst gyakran a központi hatóságok által elfogadott, a köztársasági hatóságok által nem értett gazdasági döntések váltották ki.
Ennek eredményeként a helyzet gyökeres megváltoztatása érdekében bizottságot hoztak létre, amelyben a köztársaságok képviselői is helyet kaptak. Kujbisev lett az elnöke. Sztálint bízták meg azzal, hogy dolgozzon ki egy projektet a köztársaságok autonómiájára.
22 közepére hat köztársaság alakult: orosz, grúz, örmény, azerbajdzsán, fehérorosz, ukrán. 1922 májusában bizottságot hoztak létre „Ukrajna és Oroszország kapcsolatának tisztázására”. Ezt követően ezt a kérdést más köztársaságokkal kapcsolatban is megvizsgálták.
A Szovjetunió létrehozása számos kutató szerint jótékony hatással volt az élet különböző területeinek (egészségügy, kultúra, oktatás és mások) fejlődésére. Az új állam mintegy 185 nemzetiséget és nemzetiséget egyesített. A többnemzetiségű állammá egyesülés folyamata nem ütközött az ország területén élő népek érdekeivel. A konszolidáció lehetővé tette, hogy a fiatal hatalom elfoglalja az egyik vezető helyet a globális geopolitikai térben.
Az oroszoknak sok időbe telik, hogy be tudják használni, de gyorsan utaznak
Winston Churchill
Szovjetunió (Szovjet Szocialista Köztársaságok Uniója), ez az államiság felváltotta az Orosz Birodalmat. Az országot a proletariátus kezdte uralni, amely az októberi forradalom végrehajtásával érte el ezt a jogot, amely nem volt más, mint egy fegyveres puccs az országon belül, megrekedt belső és külső problémáiban. Ebben a dolgokban fontos szerepet játszott Nicholas 2, aki valójában az országot az összeomlás állapotába sodorta.
Az ország oktatása
>A Szovjetunió megalakulására 1917. november 7-én került sor az új stílus szerint. Ezen a napon következett be az októberi forradalom, amely megdöntötte az Ideiglenes Kormányt és a februári forradalom gyümölcseit, hirdetve azt a jelszót, hogy a hatalom a munkásoké. Így jött létre a Szovjetunió, a Szovjet Szocialista Köztársaságok Uniója. Rendkívül nehéz egyértelműen értékelni az orosz történelem szovjet időszakát, mivel nagyon ellentmondásos volt. Kétségtelenül kijelenthetjük, hogy ebben az időben voltak pozitív és negatív oldalak is.
Tőkék
>Kezdetben a Szovjetunió fővárosa Petrográd volt, ahol a forradalom ténylegesen lezajlott, és a bolsevikokat hatalomra juttatta. Eleinte szó sem volt a főváros átköltöztetéséről, mivel az új kormány túl gyenge volt, de később megszületett ez a döntés. Ennek eredményeként a szovjet szocialista köztársaságok uniójának fővárosa Moszkvába került. Ez meglehetősen szimbolikus, hiszen a Birodalom létrejöttének feltétele volt, hogy a főváros Moszkvából Petrográdba kerüljön.
A főváros Moszkvába költöztetésének ténye ma közgazdaságtanhoz, politikához, szimbolikához és még sok máshoz kapcsolódik. Valójában minden sokkal egyszerűbb. A főváros átköltöztetésével a bolsevikok megkímélték magukat a polgárháború körülményei között más hatalomért küzdőktől.
Az ország vezetői
>A Szovjetunió hatalmának és jólétének alapjai ahhoz kapcsolódnak, hogy az ország vezetése viszonylag stabil volt. Egyértelmű, egységes pártvonal volt, és olyan vezetők, akik sokáig álltak az állam élén. Érdekes, hogy minél közelebb került az ország összeomlásához, annál gyakrabban cserélődtek a főtitkárok. A 80-as évek elején elkezdődött az ugrás: Andropov, Usztinov, Csernyenko, Gorbacsov - az országnak nem volt ideje megszokni az egyik vezetőt, mielőtt egy másik megjelent helyette.
A vezetők általános listája a következő:
- Lenin. A világ proletariátusának vezetője. Az októberi forradalom egyik ideológiai ösztönzője és megvalósítója. Lerakta az állam alapjait.
- Sztálin. Az egyik legvitatottabb történelmi személyiség. Mindazzal a negativitással, amit a liberális sajtó áraszt ebbe az emberbe, az a tény, hogy Sztálin térdről emelte az ipart, Sztálin felkészítette a Szovjetuniót a háborúra, Sztálin elkezdte aktívan fejleszteni a szocialista államot.
- Hruscsov. Sztálin meggyilkolása után szerezte meg a hatalmat, fejlesztette az országot, és sikerült megfelelően ellenállnia az Egyesült Államoknak a hidegháborúban.
- Brezsnyev. Uralkodásának korszakát a stagnálás korszakának nevezik. Sokan ezt tévesen a gazdasággal társítják, de ott nem volt stagnálás – minden mutató nőtt. Pangás volt a pártban, amely szétesett.
- Andropov, Csernyenko. Nem igazán csináltak semmit, az összeomlás felé lökték az országot.
- Gorbacsov. A Szovjetunió első és utolsó elnöke. Ma mindenki őt hibáztatja a Szovjetunió összeomlásáért, de a fő hibája az volt, hogy félt aktívan fellépni Jelcin és támogatói ellen, akik valójában összeesküvést és puccsot szerveztek.
További érdekesség, hogy a legjobb uralkodók azok voltak, akik átélték a forradalom és a háború idejét. Ugyanez vonatkozik a pártvezetőkre is. Ezek az emberek megértették egy szocialista állam árát, létezésének jelentőségét és összetettségét. Amint olyan emberek kerültek hatalomra, akik soha nem láttak háborút, még kevésbé forradalmat, minden darabokra hullott.
Kialakulás és eredmények
>A Szovjet Szocialista Köztársaságok Uniója a vörös terrorral kezdte megalakulását. Ez egy szomorú lap az orosz történelemben, rengeteg embert öltek meg a bolsevikok, akik meg akarták erősíteni hatalmukat. A bolsevik párt vezetői felismerve, hogy csak erőszakkal tudják megtartani a hatalmat, mindenkit megöltek, aki valamilyen módon beavatkozhatott az új rendszer kialakításába. Felháborító, hogy a bolsevikok, mint első népbiztosok és néprendőrök, i.e. azokat az embereket, akiknek rendet kellett volna tartaniuk, tolvajokból, gyilkosokból, hajléktalanokból, stb. Egyszóval mindazok, akiket nem szerettek az Orosz Birodalomban, és minden lehetséges módon megpróbáltak bosszút állni mindenkin, aki valamilyen módon kapcsolatban állt vele. Ezeknek az atrocitásoknak a csúcspontja a királyi család meggyilkolása volt.
Az új rendszer kialakulása után a Szovjetunió 1924-ig állt az élen Lenin V.I., új vezetőt kapott. Ő lett Joszif Sztálin. Irányítása azután vált lehetségessé, hogy megnyerte a hatalmi harcot Trockij. Sztálin uralkodása alatt az ipar és a mezőgazdaság óriási ütemben fejlődött. Tudva a hitleri Németország növekvő erejéről, Sztálin nagy figyelmet fordított az ország védelmi komplexumának fejlesztésére. Az 1941. június 22-től 1945. május 9-ig tartó időszakban a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége véres háborúba keveredett Németországgal, amelyből győztesen került ki. A Nagy Honvédő Háború több millió ember életét követelte a szovjet államnak, de ez volt az egyetlen módja annak, hogy megőrizzék az ország szabadságát és függetlenségét. A háború utáni évek nehézek voltak az ország számára: éhezés, szegénység és burjánzó banditizmus. Sztálin kemény kézzel hozott rendet az országban.
Nemzetközi helyzet
>Sztálin halála után és a Szovjetunió összeomlásáig a Szovjet Szocialista Köztársaságok Uniója dinamikusan fejlődött, rengeteg nehézséget és akadályt legyőzve. A Szovjetuniót az Egyesült Államok bevonta egy fegyverkezési versenybe, amely a mai napig tart. Ez a faj volt az, ami végzetessé válhat az egész emberiség számára, mivel ennek következtében mindkét ország állandó konfrontációba került. A történelemnek ezt az időszakát hidegháborúnak nevezték. Csak mindkét ország vezetésének megfontoltságának sikerült megóvnia a bolygót egy új háborútól. És ez a háború, figyelembe véve azt a tényt, hogy akkor már mindkét nemzet nukleáris volt, végzetessé válhatott volna az egész világ számára.
Az ország űrprogramja elkülönül a Szovjetunió teljes fejlődésétől. Egy szovjet állampolgár volt az, aki elsőként repült az űrbe. Jurij Alekszejevics Gagarin volt. Az Egyesült Államok erre az emberes űrrepülésre válaszolt az első emberes repüléssel a Holdra. De a szovjet repülés az űrbe, ellentétben az amerikai Hold-repüléssel, nem vet fel annyi kérdést, és a szakértőknek nincs kétsége afelől, hogy ez a repülés valóban megtörtént.
Az ország lakossága
>A szovjet ország minden évtizedben népességnövekedést mutatott. És ez a második világháború sokmillió dolláros áldozatai ellenére. A születésszám növelésének kulcsa az állam szociális garanciái voltak. Az alábbi diagram általánosságban a Szovjetunió és különösen az RSFSR lakosságának adatait mutatja.
Figyelni kell a városfejlesztés dinamikájára is. A Szovjetunió iparosodott országgá vált, amelynek lakossága fokozatosan a falvakból a városokba költözött.
A Szovjetunió megalakulásakor Oroszországnak 2 városa volt, több mint egymillió lakossal (Moszkva és Szentpétervár). Mire az ország összeomlott, már 12 ilyen város volt: Moszkva, Leningrád Novoszibirszk, Jekatyerinburg, Nyizsnyij Novgorod, Szamara, Omszk, Kazany, Cseljabinszk, Rosztov-Don, Ufa és Perm. Az unióköztársaságoknak is voltak egymilliós városai: Kijev, Taskent, Baku, Harkov, Tbiliszi, Jereván, Dnyipropetrovszk, Odessza, Donyeck.
Szovjetunió térkép
>A Szovjet Szocialista Köztársaságok Uniója 1991-ben összeomlott, amikor a Fehér-erdőben a szovjet köztársaságok vezetői bejelentették kiválásukat a Szovjetunióból. Így nyerte el az összes köztársaság függetlenségét és autonómiáját. A szovjet emberek véleményét nem vették figyelembe. A Szovjetunió összeomlása előtt tartott népszavazás megmutatta, hogy az emberek túlnyomó többsége kijelentette, hogy a Szovjet Szocialista Köztársaságok Unióját meg kell őrizni. Az SZKP Központi Bizottságának elnöke, M. S. Gorbacsov vezetésével maroknyi ember döntött az ország és az emberek sorsáról. Ez a döntés sodorta Oroszországot a „kilencvenes évek” rideg valóságába. Így született meg az Orosz Föderáció. Az alábbiakban a Szovjet Szocialista Köztársaságok Uniójának térképe látható.
Gazdaság
>A Szovjetunió gazdasága egyedülálló volt. Először mutattak meg a világnak egy olyan rendszert, amelyben nem a profitra, hanem a közjavakra és a munkavállalók ösztönzésére helyezték a hangsúlyt. Általánosságban elmondható, hogy a Szovjetunió gazdasága három szakaszra osztható:
- Sztálin előtt. Itt semmiféle gazdaságról nem beszélünk - a forradalom éppen elhalt az országban, háború van. Senki sem gondolt komolyan a gazdasági fejlődésre, a bolsevikok birtokolták a hatalmat.
- Sztálin gazdasági modellje. Sztálin egy egyedülálló közgazdasági elképzelést valósított meg, amely lehetővé tette a Szovjetuniónak a világ vezető országainak szintjére emelését. Megközelítésének lényege a teljes munka és a helyes „alapfelosztási piramis”. A pénzeszközök helyes elosztása az, ha a dolgozók nem kevesebbet kapnak, mint a vezetők. Sőt, a fizetés alapját az eredmények eléréséért járó prémiumok és az innovációkért járó prémiumok képezték. Az ilyen bónuszok lényege a következő: 90%-ot maga a munkavállaló kapta meg, 10%-ot pedig a csapat, a műhely és a felügyelők között osztottak fel. De maga a munkás kapta a fő pénzt. Ezért volt munkavágy.
- Sztálin után. Sztálin halála után Hruscsov megdöntötte a gazdasági piramist, ami után recesszió és a növekedési ütemek fokozatos csökkenése kezdődött. Hruscsov alatt és utána egy szinte kapitalista modell alakult ki, amikor a menedzserek sokkal több munkást kaptak, főleg prémiumok formájában. A bónuszokat most másképp osztották fel: 90%-ot a főnöknek és 10%-ot mindenki másnak.
A szovjet gazdaság egyedülálló, mert a háború előtt a polgárháború és forradalom után valóban fel tudott emelkedni a hamvaiból, és ez mindössze 10-12 év alatt történt. Ezért amikor ma a különböző országok közgazdászai és újságírói azt állítják, hogy egy választási ciklus (5 év) alatt lehetetlen megváltoztatni a gazdaságot, egyszerűen nem ismerik a történelmet. Sztálin két ötéves terve a Szovjetuniót modern hatalommá változtatta, amely megalapozta a fejlődést. Ráadásul mindezt az első ötéves terv 2-3 évében alapozták meg.
Javaslom az alábbi diagram megtekintését is, amely a gazdaság átlagos éves növekedését mutatja be százalékban. Mindaz, amiről fentebb beszéltünk, tükröződik ezen a diagramon.
Uniós köztársaságok
>Az ország fejlődésének új időszaka annak volt köszönhető, hogy a Szovjetunió egyetlen állama keretében több köztársaság is létezett. Így a Szovjet Szocialista Köztársaságok Uniója a következő összetételű volt: Orosz SZSZK, Ukrán SSR, Belorusz SSR, Moldáv SSR, Üzbég SSR, Kazah SSR, Grúz SSR, Azerbajdzsán SSR, Litván SSR, Lett SSR, Kirgiz SSR, Tádzsik SSR, Örményország SSR, Türkmen SSR SSR, Észt SSR.
A Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének története- egy állam, amely 1922 és 1991 között létezett Európában és Ázsiában. A Szovjetunió a lakott szárazföld 1/6-át elfoglalta, és a korábban az Orosz Birodalom által megszállt területen a világ legnagyobb országa volt Finnország, a Lengyel Királyság egy része és néhány más terület nélkül, de Galíciával, Kárpátaljával, egy része Poroszország, Észak-Bukovina, Dél-Szahalin és a Kuril-szigetek.
Háttér
>Februári forradalom
>„A birodalmi Oroszország hanyatlása már régen elkezdődött. A forradalom idejére a régi rendszer teljesen felbomlott, kimerült és kimerült. A háború befejezte a bomlás folyamatát. Még azt sem lehet mondani, hogy a februári forradalom megdöntötte a monarchiát Oroszországban, maga a monarchia bukott meg, senki nem védte meg... A Lenin által régóta előkészített bolsevizmus bizonyult az egyetlen erőnek, amely egyrészt kiteljesítheti a régi lebontása, másrészt az új megszervezése.” (Nikolaj Berdjajev).
Októberi forradalom
>Az 1917-es februári forradalom után az új forradalmi Ideiglenes Kormány nem tudta helyreállítani a rendet az országban, ami fokozódó politikai káoszhoz vezetett, aminek következtében Oroszországban a hatalmat a Vlagyimir Lenin vezette bolsevik párt ragadta magához. szövetség a baloldali szocialista forradalmárokkal és anarchistákkal (1917. októberi forradalom). A Munkás-, Katona- és Parasztképviselők Tanácsát kikiáltották a legfelsőbb hatalmi szervnek. A végrehajtó hatalmat a népbiztosok gyakorolták. A szovjet kormány reformjai főként a háború befejezéséből (békerendelet) és a földbirtokosok földjeinek parasztoknak való átadásából (Földrendelet) álltak.
Polgárháború
>Az alkotmányozó nemzetgyűlés feloszlása és a forradalmi mozgalom szétválása polgárháborúhoz vezetett, amelyben a bolsevikok ellenfelei (a „fehérek”) 1918 és 1922 között harcoltak támogatóik (a „vörösök”) ellen. A fehér mozgalom széles körű támogatás nélkül elvesztette a háborút. Az országban létrejött az Orosz Kommunista Párt (bolsevikok) politikai hatalma, amely fokozatosan egyesült a központosított államapparátussal.
A forradalom és a polgárháború idején Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusz területeit a függetlenségét visszaállító Lengyelország hódította meg. Besszarábiát Románia annektálta. A Kars régiót meghódította Törökország. Független államok (Finnország, Lettország, Litvánia, Észtország) a korábban Oroszországhoz tartozó Finnország, Kovno, Vilna, Szuwalki, Livónia, Észtország és Kurland tartományok területén jöttek létre.
Szovjetunió 1922-1953 között
>Oktatás Szovjetunió
>1922. december 30-án az RSFSR Ukrajnával (Ukrán SZSZK), Fehéroroszországgal (BSSR) és a Transzkaukázusi Köztársaságokkal (ZSFSR) megalakította a Szovjet Szocialista Köztársaságok Unióját (SZSZKSZ).
Harc a hatalomért a pártban
>A Szovjetunió összes kormányzati szervét a Kommunista Párt ellenőrizte (1925-ig RCP (b), 1925-1952-ben SZKP (b), 1952-től SZKP-nak hívták. A párt legfelsőbb szerve a Központi Bizottság (Központi Bizottság) volt. A Központi Bizottság állandó szervei a Politikai Hivatal (1952-től az SZKP Központi Bizottságának Elnöksége), a Szervező Iroda (1952-ig létezett) és a Titkárság voltak. Ezek közül a legfontosabb a Politikai Hivatal volt. Döntéseit minden párt- és kormányzati szervre nézve kötelező érvényűnek tekintették.
E tekintetben az országban uralkodó hatalom kérdése a Politikai Hivatal feletti ellenőrzés kérdésére redukálódott. A Politikai Hivatal valamennyi tagja formálisan egyenrangú volt, de 1924-ig a legtekintélyesebb V. I. Lenin volt, aki a Politikai Hivatal üléseit vezette. Lenin azonban 1922-től 1924-ben bekövetkezett haláláig súlyos beteg volt, és általában nem vehetett részt a Politikai Hivatal munkájában.
1922 végén az RCP Központi Bizottsága (b) 6 emberből állt - I. V., Trockij, L. D és M. P. Tomsky. 1922-től 1925 decemberéig a Politikai Hivatal üléseit általában L. B. Kamenev vezette.
Sztálin, Zinovjev és Kamenyev „trojkát” szervezett Trockij ellen, akihez a polgárháború óta negatívan viszonyultak (Trockij és Sztálin között Caricyn, Trockij és Zinovjev között pedig Petrográd védelme miatt kezdődtek a súrlódások, Kamenyev szinte mindent támogatott Zinovjev). Tomszkij, mint a szakszervezetek vezetője, az ún. „megbeszélések a szakszervezetekről”.
Trockij ellenkezni kezdett. 1923 októberében levelet küldött a Központi Bizottságnak és a Központi Ellenőrző Bizottságnak (Központi Ellenőrző Bizottság), amelyben a demokrácia megerősítését követelte a pártban. Ezzel egy időben hívei elküldték az úgynevezett Politikai Hivatalt. "Nyilatkozat a 46-ról." A trojka ekkor megmutatta hatalmát, főleg a Sztálin vezette Központi Bizottság apparátusának erőforrásait felhasználva (a Központi Bizottság apparátusa befolyásolhatta a pártkongresszusokra és -konferenciákra delegált jelöltek kiválasztását). Az RCP(b) XIII. konferenciáján Trockij híveit elítélték. Sztálin befolyása jelentősen megnőtt.
1924. január 21-én Lenin meghalt. A trojka egyesült Buharinnal, A. I. Rykovval, Tomszkijjal és V. V. Kujbisevvel, és megalakította az úgynevezett Politikai Hivatalt (amelynek tagja volt Rykov, mint tagjelölt). "hét". Később, az 1924. augusztusi plénumon ez a „hét” még hivatalos testületté is vált, igaz, titkos és törvényen kívüli.
Az RKP (b) XIII. kongresszusa nehéznek bizonyult Sztálin számára. A kongresszus kezdete előtt Lenin özvegye, N. K. Krupszkaja „Levelet” adott át a kongresszusnak. Az Idősek Tanácsa (a Központi Bizottság tagjaiból és a helyi pártszervezetek vezetőiből álló, nem törvényes testület) ülésén jelentették be. Sztálin ezen a találkozón jelentette be először lemondását. Kamenyev azt javasolta, hogy szavazással oldják meg a kérdést. A többség amellett volt, hogy Sztálin legyen a főtitkár, csak Trockij hívei szavaztak ellene. Majd megszavazták azt a javaslatot, hogy a dokumentumot az egyes delegációk zárt ülésein fel kell olvasni, miközben senkinek nem volt joga jegyzetelni, és a „Testamentumra” nem lehet hivatkozni a kongresszusi üléseken. Így a „Kongresszushoz írt levél” még csak szóba sem került a kongresszus anyagaiban. Először N. S. Hruscsov jelentette be az SZKP 20. kongresszusán 1956-ban. Később ezt a tényt az ellenzék Sztálin és a párt bírálására használta fel (az érvelés szerint a Központi Bizottság „elrejtette” Lenin „végrendeletét”). Maga Sztálin (e levél kapcsán, aki a Központi Bizottság plénuma előtt többször is felvetette lemondásának kérdését) visszautasította ezeket a vádakat. Mindössze két héttel a kongresszus után, ahol Sztálin leendő áldozatai, Zinovjev és Kamenyev minden befolyásukat felhasználták, hogy hivatalában maradjanak, Sztálin tüzet nyitott saját szövetségeseire. Először egy elírást használt ki (Kamenyev Lenin-idézetében a „NEP” helyett „NEPman” volt:
Ugyanebben a jelentésben Sztálin – megnevezése nélkül – a „pártdiktatúra” elvével vádolta meg, amelyet a XII. Kongresszuson terjesztettek elő, és ezt a tézist a kongresszus határozatában rögzítették, és maga Sztálin is megszavazta. Sztálin fő szövetségesei a „hétben” Buharin és Rykov voltak.
Új szakadás alakult ki a Politikai Hivatalban 1925 októberében, amikor Zinovjev, Kamenyev, G. Ja Szokolnikov és Krupszkaja bemutatott egy dokumentumot, amely „baloldali” szemszögből kritizálta a párt irányvonalát. (Zinovjev a leningrádi kommunistákat, Kamenyev a moszkvaiakat, és a nagyvárosok munkásosztályában, akik rosszabbul éltek, mint az első világháború előtt, erős volt az elégedetlenség az alacsony bérekkel és a mezőgazdasági termékek árának emelkedésével, ami a nyomásgyakorlás igénye a parasztságra és különösen a kulákokra). A Hetes szakított. Ebben a pillanatban Sztálin egyesülni kezdett a „jobboldali” Buharin-Rykov-Tomszkijjal, akik elsősorban a parasztság érdekeit fejezték ki. A „jobboldal” és a „baloldal” között meginduló belső pártharcban ő látta el őket a pártapparátus erőivel, ők (nevezetesen Buharin) pedig teoretikusként léptek fel. A XIV. Kongresszuson elítélték Zinovjev és Kamenyev „új ellenzékét”.
Ekkorra már kialakult a szocializmus győzelmének elmélete egy országban. Ezt a nézetet Sztálin dolgozta ki „A leninizmus kérdéseiről” (1926) és Buharin című brosúrában. A szocializmus győzelmének kérdését két részre osztották: a szocializmus teljes győzelmének kérdésére, vagyis a szocializmus felépítésének lehetőségére és a kapitalizmus belső erők általi helyreállításának teljes lehetetlenségére, valamint a végső győzelem kérdésére, Ez a helyreállítás lehetetlensége a nyugati hatalmak beavatkozása miatt, amit csak a nyugati forradalom kirobbantása zárna ki.
Trockij, aki nem hitt a szocializmusban egy országban, csatlakozott Zinovjevhez és Kamenyevhez. Az ún "Egyesült Ellenzék". Végül vereséget szenvedett a Trockij hívei által 1927. november 7-én Leningrádban szervezett tüntetés után.
1925 és 1929 között a Politikai Hivatal feletti irányítás fokozatosan I. V. Sztálin kezében összpontosult, aki 1922 és 1934 között a Párt Központi Bizottságának főtitkára volt. 1929-ben Sztálin megvált új bajtársaitól is: Buharintól, a Komintern elnökétől, Rikovtól, a Népbiztosok Tanácsának elnökétől és Tomszkijtól, a szakszervezetek vezetőjétől. Sztálin tehát kizárta a politikai küzdelemből mindazokat, akik szerinte megkérdőjelezhetik az ország vezetését, így ebben az időszakban a sztálini diktatúra beindulásáról beszélhetünk.
Új gazdaságpolitika
>1922-1929-ben az állam végrehajtotta az Új Gazdaságpolitikát (NEP), a gazdaság sokrétűvé vált. Lenin halála után a belpolitikai harc kiéleződött. Joszif Sztálin hatalomra kerül, megalapítja személyes diktatúráját, és megsemmisíti az összes politikai riválisát.
A NEP-re való átállással lendületet kapott a vállalkozói készség fejlesztése. A vállalkozás szabadságát azonban csak bizonyos mértékig engedélyezték. Az iparban az egyéni vállalkozók főként fogyasztási cikkek előállítására, bizonyos alapanyagok kitermelésére és feldolgozására, valamint egyszerű szerszámok gyártására korlátozódtak; a kereskedelemben - közvetítés a kistermelők és a magánipari áruk értékesítése között; szállításban - kis szállítmányok helyi szállításának megszervezése.
A magántőke koncentrációjának megakadályozása érdekében az állam olyan eszközt alkalmazott, mint az adó. Az 1924/1925-ös üzleti évben az adók a magántulajdonosok összes bevételének 35-52%-át vették fel. A NEP kezdeti éveiben kevés volt a közepes és nagy magánipari vállalkozás. 1923/1924-ben a teljes minősített ipar (vagyis a legalább 16 fős gépi motorral és legalább 30 fős ipari vállalkozások) részeként a termelés mindössze 4,3%-át adták a magánvállalkozások.
Az ország lakosságának túlnyomó többsége paraszt volt. Az ipari és mezőgazdasági termékek államilag szabályozott árának aránytalanságában szenvedtek („árolló”). A parasztok az iparcikkekre nagy szükségük ellenére nem tudták megvásárolni, mert túl magasak voltak az árak. Így a háború előtt egy parasztnak, hogy kifizesse az eke költségeit, 6 font búzát kellett eladnia, 1923-ban pedig 24 fontot; a szénakasza költsége ugyanebben az időszakban 125 font gabonáról 544-re nőtt. 1923-ban a legfontosabb gabonanövények beszerzési árának csökkenése és az ipari cikkek eladási árának túlzott növekedése miatt nehézségek adódtak a ipari áruk értékesítése.
1924 februárjára világossá vált, hogy a parasztok nem hajlandók gabonát átadni az államnak szovznakokért. 1924. február 2-án a Szovjetunió Szovjetunióinak Második Kongresszusa elhatározta, hogy forgalomba hoz egy, az Unióhoz hasonló stabil valutát. A Szovjetunió Központi Végrehajtó Bizottságának és a Népbiztosok Tanácsának 1924. február 5-i rendelete bejelentette a Szovjetunió államkincstárjegyeinek kiadását. 1924. február 14-én megszűnt a Szovznak nyomtatása, március 25-én pedig forgalomba hozataluk.
Iparosítás
>Az Összszövetségi Kommunista Párt (bolsevikok) XIV. Kongresszusa 1925 végén meghirdette az ország iparosításának irányát. 1926 óta a Szovjetunióban elkezdték kidolgozni az első ötéves terv verzióit. A Szovjetunió pénzügyi népbiztosa, G. Ya Sokolnikov és osztályának más szakemberei (akivel N. D. Kondratiev és N. P. Makarov közgazdászok egyetértettek) úgy vélték, hogy a fő feladat a mezőgazdaság legmagasabb szintű fejlesztése. Véleményük szerint csak egy megerősödött és „virágzó”, a lakosságot kellően táplálni képes mezőgazdaság alapján jelenhetnek meg az ipar bővülésének feltételei.
A Szovjetunió Állami Tervbizottságának szakemberei által kidolgozott tervek egyike minden fogyasztási cikkeket és termelési eszközöket előállító iparágak fejlesztését irányozta elő, amelyekre óriási szükség volt. Az ilyen irányú közgazdászok azzal érveltek, hogy a világon mindenhol az intenzív ipari fejlődés éppen ezekkel az iparágakkal kezdődött.
Az iparosodás, amely nyilvánvaló szükségszerűség miatt a nehézipar alapágazatainak kialakításával kezdődött, még nem tudta biztosítani a piacot a falu számára szükséges árukkal. A város ellátása a normál kereskedelem révén megszakadt, a természetbeni adót 1924-ben készpénzes adó váltotta fel. Ördögi kör alakult ki: az egyensúly helyreállításához az iparosodás felgyorsítására volt szükség, ehhez növelni kellett a vidékről beáramló élelmiszer-, exporttermék- és munkaerő-beáramlást, ehhez pedig növelni kellett a kenyértermelést, növelni. eladhatóságát, vidéken igényt teremtenek a nehézipari termékek (gépek) iránt. A helyzetet bonyolította, hogy a forradalom előtti Oroszországban a kereskedelmi gabonatermelés alapját - a nagybirtokos gazdaságokat - a forradalom során megsemmisítették, és szükség volt egy projektre, hogy létrehozzanak valamit, amelyek helyettesíthetik őket.
A Sztálin által folytatott iparosítási politika nagy mennyiségű forrást és felszerelést igényelt a búza és egyéb áruk külföldre történő exportjából. Nagy terveket dolgoztak ki a kolhozok számára, hogy mezőgazdasági termékeket szállítsanak az államnak. A parasztok életszínvonalának meredek csökkenése és az 1932-33-as éhínség a történészek szerint ezeknek a gabonabeszerzési kampányoknak az eredménye. A vidéki területek lakosságának átlagos életszínvonala a Szovjetunió későbbi történelme során soha nem tért vissza az 1929-es szintre.
A kardinális kérdés az iparosítási módszer megválasztása. Az erről szóló vita nehéz és hosszadalmas volt, kimenetele pedig előre meghatározta az állam és a társadalom jellegét. Mivel a század eleji Oroszországtól eltérően a külföldi hitelek nem voltak fontos források, a Szovjetunió csak a belső erőforrások rovására tudott iparosodni. Egy befolyásos csoport (N. I. Buharin, a Politikai Hivatal tagja, A. I. Rykov Népbiztosok Tanácsának elnöke és M. P. Tomszkij, a Szakszervezetek Össz-uniós Központi Tanácsának elnöke) kiállt a NEP folytatása révén a pénzeszközök fokozatos felhalmozásának „takarékos” opciója mellett. . L. D. Trockij – kényszerváltozat. J. V. Sztálin eleinte támogatta Buharin álláspontját, de miután Trockijt 1927 végén kizárták a párt Központi Bizottságából, álláspontját a homlokegyenest ellenkezőre változtatta. Ez a kényszeriparosítás híveinek döntő győzelméhez vezetett.
Az 1928-1940 közötti években a CIA becslései szerint a Szovjetunióban a bruttó nemzeti termék átlagos éves növekedése 6,1% volt, ami alacsonyabb volt Japánnál, összehasonlítható volt a németországi növekedéssel, és lényegesen magasabb volt, mint a Szovjetunióban a „nagy válságot” átélő legfejlettebb kapitalista országok. Az iparosítás eredményeként a Szovjetunió az ipari termelés tekintetében Európában az első, a világon a második helyet szerezte meg, megelőzve Angliát, Németországot, Franciaországot, és csak az Egyesült Államok után. A Szovjetunió részesedése a világ ipari termelésében elérte a 10%-ot. Különösen éles ugrás történt a kohászat, az energetika, a szerszámgépgyártás és a vegyipar fejlődésében. Valójában új iparágak egész sora jelent meg: alumínium, repülés, autóipar, csapágygyártás, traktor- és tartálygyártás. Az iparosodás egyik legfontosabb eredménye a technikai elmaradottság leküzdése és a Szovjetunió gazdasági függetlenségének megteremtése volt.
Továbbra is vita tárgya az a kérdés, hogy ezek az eredmények mennyire járultak hozzá a Nagy Honvédő Háború győzelméhez. A szovjet időkben elfogadott volt az a nézet, hogy az iparosítás és a háború előtti újrafegyverzés döntő szerepet játszik. A kritikusok rámutatnak, hogy 1941 telének elejére elfoglalták azt a területet, amelyen a Szovjetunió lakosságának 42%-a élt a háború előtt, a szén 63%-át bányászták, az öntöttvas 68%-át olvasztották stb. V. Lelcsuk azt írja, „a győzelmet nem lehet kivívni a felgyorsult iparosítás évei alatt megteremtett hatalmas potenciál segítségével”. A számok azonban magukért beszélnek. Annak ellenére, hogy 1943-ban a Szovjetunió még csak 8,5 millió tonna acélt állított elő (szemben az 1940-es 18,3 millió tonnával), míg a német ipar abban az évben több mint 35 millió tonnát olvasztott ki (beleértve az európai kohászati üzemekben elfogottakat is), a kolosszális viszonyok ellenére. a német invázió okozta károk miatt a Szovjetunió ipara sokkal több fegyvert tudott előállítani, mint a német ipar. 1942-ben a Szovjetunió a tankok gyártásában 3,9-szeresével, a harci repülőgépek gyártásában 1,9-szeresével, az összes típusú fegyvergyártásban pedig 3,1-szeresével megelőzte Németországot. Ezzel párhuzamosan a gyártás szervezettsége és technológiája is gyorsan javult: 1944-ben minden típusú hadiipari termék költsége felére csökkent 1940-hez képest. Rekord katonai termelést értek el annak a ténynek köszönhetően, hogy minden új iparnak kettős célja volt. Az ipari nyersanyagbázis körültekintően az Urálon és Szibérián túl helyezkedett el, míg a megszállt területeken túlnyomórészt a forradalom előtti ipar volt. Jelentős szerepet játszott az ipar kitelepítése az Urálba, a Volga-vidékre, Szibériába és Közép-Ázsiába. Csak a háború első három hónapjában 1360 nagy (főleg katonai) vállalkozást telepítettek át.
Az 1928-ban induló gyors urbanizáció ellenére Sztálin élete végére a lakosság többsége még mindig vidéki területeken élt, távol a nagy ipari központoktól. Másrészt az iparosodás egyik eredménye a párt- és munkáselit kialakulása volt. Ezeket a körülményeket figyelembe véve az életszínvonal változása 1928-1952 folyamán. a következő tulajdonságokkal jellemezhető (további részletekért lásd alább):
- Az átlagos életszínvonal országszerte jelentős ingadozásokon ment keresztül (különösen az első ötéves tervhez és a háborúhoz kapcsolódóan), de 1938-ban és 1952-ben magasabb vagy majdnem megegyezett az 1928-assal.
- A legnagyobb életszínvonal-növekedés a párt- és munkáselitnél volt.
- Különféle becslések szerint a vidéki lakosok túlnyomó többségének (és így az ország lakosságának nagy részének) életszínvonala nem javult, vagy jelentősen romlott.
Az iparosítás sztálini módszerei, a vidéki kollektivizálás, a magánkereskedelmi rendszer felszámolása a fogyasztási alap és ennek következtében az életszínvonal jelentős csökkenéséhez vezetett az egész országban. A városi népesség rohamos növekedése a lakáshelyzet romlásához vezetett; ismét eltelt a „sűrűsödés” időszaka, a falvakból érkező munkásokat laktanyában helyezték el. 1929 végére a kártyarendszert szinte minden élelmiszerre, majd az ipari termékekre kiterjesztették. A szükséges adagokat azonban még kártyákkal sem lehetett megszerezni, és 1931-ben újabb „warrant”-okat vezettek be. Nem lehetett élelmet vásárolni anélkül, hogy hatalmas sorban álltak volna.
A szmolenszki pártarchívum adatai szerint 1929-ben Szmolenszkben egy munkás napi 600 g kenyeret, a családtagok 300-at, zsírt havonta 200 g-ról egy liter növényi olajra, havonta 1 kg cukrot kapott; egy munkás évi 30-36 méter kalikát kapott. Ezt követően a helyzet (1935-ig) csak romlott. A GPU akut elégedetlenséget észlelt a dolgozók körében.
Kollektivizálás
>Az 1930-as évek elejétől megtörtént a mezőgazdaság kollektivizálása - az összes paraszti gazdaság egyesítése központosított kolhozokká. A földtulajdoni jogok megszűnése nagyrészt az „osztálykérdés” megoldásának következménye volt. Ráadásul a korabeli uralkodó közgazdasági felfogások szerint a nagy kolhozok a technológia felhasználásával és a munkamegosztással hatékonyabban működhettek.
A kollektivizálás katasztrófa volt a mezőgazdaság számára: hivatalos adatok szerint a bruttó gabonatermés az 1928-as 733,3 millió centnerről 1931-32-re 696,7 millió centnerre csökkent. A gabonatermés 1932-ben 5,7 c/ha volt az 1913-as 8,2 c/ha-hoz képest. A bruttó mezőgazdasági termelés 1928-ban 124% volt 1913-hoz képest, 1929-121%, 1930-117%, 1931-114%, 1931-ben -107%, 1933-ban 101% Az állattenyésztés 1933-ban az 1913-as szint 65%-a volt. De a parasztok rovására 20%-kal nőtt a kereskedelmi gabona begyűjtése, amelyre az országnak annyira szüksége volt az iparosításhoz.
A gabonabeszerzések 1927-es fennakadása után, amikor rendkívüli intézkedésekre (rögzített árakra, piacok bezárására, sőt elnyomásra) és egy még katasztrofálisabb 1928-1929-es gabonabeszerzési kampányra volt szükség. a kérdést sürgősen meg kellett oldani. Az 1929-es beszerzés során már teljesen abnormálisnak tartott rendkívüli intézkedések mintegy 1300 zavargást okoztak. 1929-ben minden városban bevezették a kenyérkártyákat (1928-ban - néhány városban).
A parasztság rétegződésén keresztül a gazdálkodás megteremtéséhez vezető út ideológiai okokból összeférhetetlen volt a szovjet projekttel. Kijelölték a kollektivizálás irányát. Ez magában foglalta a kulákok „mint osztály” felszámolását is.
1935. január 1-jétől eltörölték a kenyér, gabonafélék és tésztafélék kártyáit, 1936. január 1-től az egyéb (beleértve a nem élelmiszer-) áruk kártyáit. Ez az ipari szektorban a bérek növekedésével és az állam még nagyobb mértékű emelésével járt. adag árak minden típusú árura. Sztálin a kártyák eltörlését kommentálva kimondta a későbbi hívószót: „Az élet jobb lett, az élet szórakoztatóbb lett.”
Összességében az egy főre jutó fogyasztás 22%-kal nőtt 1928 és 1938 között. Ez a növekedés azonban a párt- és munkáselit csoportban volt a legnagyobb, és nem érintette a vidéki lakosság túlnyomó többségét, illetve az ország lakosságának több mint felét.
Terror és elnyomás
>Az 1920-as években folytatódott a politikai elnyomás a szocialista forradalmárokkal és mensevikekkel szemben, akik nem mondtak le hitükről. Az egykori nemeseket valós és hamis vádak miatt is elnyomásnak vetették alá.
A mezőgazdaság erőszakos kollektivizálásának és a felgyorsult iparosításnak az 1920-as évek végén és a 30-as évek elején történt megindulása után, egyes történészek szerint a sztálini diktatúra létrejötte és a Szovjetunióban a tekintélyelvű rezsim létrehozásának befejezése után ebben az időszakban politikai elnyomások alakultak ki. széles körben elterjedt.
A Sztálin haláláig tartó elnyomás különösen az 1937–1938-as „nagy terror” – más néven „Jezsovscsina” – időszakában érte el a súlyosságot. Ebben az időszakban több százezer embert lőttek le és küldtek Gulág táborokba politikai bűncselekmények elkövetésének hamis vádjával.
A Szovjetunió külpolitikája az 1930-as években
>Hitler hatalomra kerülése után Sztálin élesen megváltoztatta a hagyományos szovjet politikát: ha korábban a versailles-i rendszer ellen Németországgal való szövetségre, a Kominternen keresztül pedig a szociáldemokraták mint fő ellenség elleni harcra irányult (a „szociálfasizmus” elmélete). Sztálin személyes hozzáállása), most a Szovjetunión és a volt antant-országokon belüli „kollektív biztonsági” rendszer létrehozásából állt Németország ellen, valamint a kommunisták szövetségét minden baloldallal a fasizmus ellen. ("népfront" taktika). Franciaország és Anglia félt a Szovjetuniótól, és abban reménykedett, hogy „megnyugtatja” Hitlert, ami a „Müncheni Megállapodás” történetében, majd a Szovjetunió és Anglia és Franciaország között a Németország elleni katonai együttműködésről folytatott tárgyalások kudarcában nyilvánult meg. Közvetlenül München után, 1938 őszén Sztálin célzásokat tett Németország felé, hogy kívánatos lenne a kölcsönös kereskedelmi kapcsolatok javítása. 1938. október 1-jén Lengyelország ultimátumban követelte Csehországtól, hogy adja át neki a Cieszyn régiót, amely 1918-1920 között területi viták tárgyát képezte Csehszlovákiával. 1939 márciusában pedig Németország elfoglalta Csehszlovákia fennmaradó részét. 1939. március 10-én Sztálin a XVIII. Pártkongresszuson jelentést tett, amelyben a szovjet politika céljait a következőképpen fogalmazta meg:
„1. Folytassa a béke és az üzleti kapcsolatok erősítésének politikáját minden országgal.
2. ...Ne engedjük, hogy háborús provokátorok, akik hozzászoktak ahhoz, hogy mások kezével gereblyézzék a hőséget, konfliktusokba sodorják hazánkat.”
Ezt a német nagykövetség úgy jegyezte meg, mint Moszkva vonakodását, hogy Anglia és Franciaország szövetségeseként lépjen fel. Májusban Litvinovot, a zsidó származású, a „kollektív biztonság” irányzat lelkes hívét eltávolították az NKID éléről, helyére Molotov került. Ezt a német vezetés is kedvező jelnek tekintette.
A nemzetközi helyzet addigra élesen súlyosbodott a Lengyelországgal szembeni német követelések miatt, Anglia és Franciaország ezúttal készen áll a háborúra Németországgal, és megpróbálta a Szovjetuniót a szövetséghez vonzani. 1939 nyarán Sztálin, miközben támogatta az Angliával és Franciaországgal való szövetségről szóló tárgyalásokat, egyidejűleg tárgyalásokat kezdett Németországgal. A történészek megjegyzik, hogy Sztálin Németország irányába tett utalásai felerősödtek, ahogy a Németország és Lengyelország közötti kapcsolatok megromlott és megerősödött Nagy-Britannia, Lengyelország és Japán között. Ebből az a következtetés vonható le, hogy Sztálin politikája nem annyira németbarát, mint inkább brit- és lengyelellenes volt; Sztálin saját szavai szerint kategorikusan nem elégedett meg a régi status quóval, nem hitt Németország teljes győzelmének és európai hegemóniájának a lehetőségében.
A Szovjetunió külpolitikája 1939-1940-ben
>1939. szeptember 17-én éjjel a Szovjetunió megkezdte a lengyel hadjáratot Nyugat-Ukrajnában és Nyugat-Belaruszban (beleértve a Bialystok régiót is), amelyek Lengyelország részét képezték, valamint a vilnai régiót, amely a titkos kiegészítő jegyzőkönyv szerint a Németország és a Szovjetunió közötti megnemtámadási szerződést a Szovjetunió érdekszférájába sorolták. 1939. szeptember 28-án a Szovjetunió baráti és határok közötti szerződést kötött Németországgal, amely megközelítőleg a „Curzon Line” mentén rögzítette „a határt a kölcsönös állami érdekek között az egykori lengyel állam területén”. 1939 októberében Nyugat-Ukrajna az Ukrán Szovjetunió része lett, Nyugat-Belorusz a BSSR része lett, a vilnai régió pedig Litvániához került.
1939. szeptember végén - október elején egyezményeket kötöttek Észtországgal, Lettországgal és Litvániával, amelyek a Németország és a Szovjetunió közötti megnemtámadási szerződés titkos kiegészítő jegyzőkönyve értelmében a Szovjetunió érdekszférájába kerültek. a Szovjetunió, amely szerint szovjet katonai bázisok.
1939. október 5-én a Szovjetunió azt is javasolta Finnországnak, amelyet szintén a Németország és a Szovjetunió közötti megnemtámadási szerződés titkos kiegészítő jegyzőkönyve szerint a Szovjetunió érdekszférájába soroltak, hogy fontolja meg annak lehetőségét. kölcsönös segítségnyújtási egyezmény megkötéséről a Szovjetunióval. A tárgyalások október 11-én kezdődtek, de Finnország elutasította mind a paktumra, mind a területek bérlésére és cseréjére vonatkozó szovjet javaslatokat. 1939. november 30-án a Szovjetunió háborút kezdett Finnországgal. Ez a háború 1940. március 12-én ért véget a moszkvai békeszerződés aláírásával, amely számos területi engedményt rögzített Finnország részéről. Az eredetileg kitűzött cél - Finnország teljes legyőzése - azonban nem valósult meg, és a szovjet csapatok veszteségei túl nagyok voltak a kis erőkkel könnyű és gyors győzelmet előirányzó tervekhez képest. A Vörös Hadsereg tekintélye erős ellenségként csorbult. Ez különösen Németországra tett erős benyomást, és Hitlert a Szovjetunió megtámadásának ötletére ösztönözte.
A legtöbb államban, valamint a háború előtti Szovjetunióban alábecsülték a finn hadsereget, és ami a legfontosabb, a „Mannerheim-vonal” erődítményeinek erejét, és úgy gondolták, hogy az nem tud komoly ellenállást nyújtani. Ezért a Finnországgal folytatott „hosszú felhajtást” a Vörös Hadsereg gyengeségének és háborúra való felkészületlenségének mutatójaként fogták fel.
1940. június 14-én a szovjet kormány ultimátumot terjesztett elő Litvániának, június 16-án Lettországnak és Észtországnak. Alapvetően az ultimátumok jelentése ugyanaz volt - ezeknek az államoknak a Szovjetunióhoz barátságos kormányokat kellett hatalomra juttatniuk, és további csapatokat engedni ezen országok területére. A feltételeket elfogadták. Június 15-én a szovjet csapatok beléptek Litvániába, június 17-én pedig Észtországba és Lettországba. Az új kormányok feloldották a kommunista pártok tevékenységének tilalmát, és előrehozott parlamenti választásokat írtak ki. A választásokat mindhárom államban a munkásnép kommunistapárti tömbjei (szakszervezetei) nyerték meg – az egyetlen választási listát, amelyet beengedtek a választásokra. Az újonnan megválasztott parlamentek már július 21-22-én kihirdették az Észt Szovjetunió, a Lett SSR és a Litván SSR létrehozását, és elfogadták a Szovjetunióba való belépési nyilatkozatot. 1940. augusztus 3-6-án a határozatoknak megfelelően ezeket a köztársaságokat felvették a Szovjetunióba. (további részletekért lásd: A balti államok Szovjetunióhoz csatolása (1939-1940)).
A Szovjetunió elleni német agresszió 1941 nyarán történt megindulása után a balti lakosok szovjet rezsimmel való elégedetlensége vált oka a szovjet csapatok elleni fegyveres támadásoknak, ami hozzájárult a németek Leningrád felé történő előrenyomulásához.
1940. június 26-án a Szovjetunió követelte, hogy Románia adja át neki Besszarábiát és Észak-Bukovinát. Románia beleegyezett ebbe az ultimátumba, és 1940. június 28-án szovjet csapatokat vezettek be Besszarábia és Észak-Bukovina területére (további részletekért lásd: Besszarábia csatolása a Szovjetunióhoz). 1940. augusztus 2-án, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának VII. ülésén elfogadták a Moldvai Szovjet Szocialista Köztársaság unió megalakításáról szóló törvényt. A moldvai SSR magában foglalta: Chisinau városát, Besszarábia 9 kerületéből 6 (Balti, Bendery, Kagul, Chisinau, Orhei, Soroca), valamint Tiraspol városát és a volt Moldvai Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság 14 kerületéből 6. (Grigoriopol, Dubossary, Kamensky, Rybnitsa, Slobodzeisky, Tiraspolsky). A MASSR fennmaradó régiói, valamint Besszarábia Akkerman, Izmail és Khotyn kerületei az ukrán SSR-hez kerültek. Észak-Bukovina is az Ukrán SSR része lett.
Nagy Honvédő Háború
>1941. június 22-én a náci Németország megtámadta a Szovjetuniót, megsértve a megnemtámadási szerződés rendelkezéseit. Megkezdődött a Nagy Honvédő Háború. Németország és szövetségesei kezdetben nagy sikereket értek el és hatalmas területeket foglaltak el, de soha nem tudták elfoglalni Moszkvát, aminek következtében a háború elhúzódott. A sztálingrádi és kurszki csaták fordulópontja során a szovjet csapatok támadásba lendültek és legyőzték a német hadsereget, és 1945 májusában Berlin elfoglalásával győztesen befejezték a háborút. 1944-ben Tuva a Szovjetunió része lett, 1945-ben pedig a Japánnal vívott háború eredményeként Dél-Szahalint és a Kuril-szigeteket annektálták. Az ellenségeskedés során és a megszállás eredményeként a Szovjetunióban a teljes demográfiai veszteség elérte a 26,6 millió embert.
A háború utáni idő
>A háború után a Szovjetunió-barát kommunista pártok kerültek hatalomra Kelet-Európa országaiban (Magyarország, Lengyelország, Románia, Bulgária, Csehszlovákia, Kelet-Németország). Az Egyesült Államok szerepe a világban megerősödött. A Szovjetunió és a Nyugat közötti kapcsolatok meredeken romlottak (lásd hidegháború). Kialakult a NATO katonai blokk, amellyel szemben megalakult a Varsói Szerződés szervezete.
Az 1946-os háború és éhínség után 1947-ben megszüntették az arányosítási rendszert, bár sok áru hiánycikk maradt, különösen 1947-ben ismét éhínség volt. Ezenkívül a kártyák eltörlésének előestéjén megemelték az adagjavak árait. Ezt 1948-1953-ban tette lehetővé. ismételten és demonstratívan csökkenti az árakat. Az árcsökkentések némileg javították a szovjet emberek életszínvonalát. 1952-ben a kenyér ára az 1947 végi ár 39%-a volt, a tejé 72%, a húsé 42%, a cukoré 49%, a vajé 37%. Amint azt az SZKP 19. kongresszusa megállapította, ezzel egyidőben az USA-ban 28%-kal, Angliában 90%-kal, Franciaországban pedig több mint duplájára emelkedett a kenyér ára; a hús ára az USA-ban 26%-kal, Angliában 35%-kal, Franciaországban 88%-kal emelkedett. Ha 1948-ban a reálbérek átlagosan 20%-kal voltak alacsonyabbak a háború előtti szintnél, akkor 1952-ben már 25%-kal meghaladták a háború előtti szintet, és majdnem elérték az 1928-as szintet. A parasztság körében azonban a reáljövedelmek még a 1952 40%-kal az 1928-as szint alatt maradt. 30 évvel a háború vége után a Szovjetunió a világ ELSŐ 10 legfejlettebb országa közé került az ÉLETSZABVÁNY (hdr.undp.org) tekintetében, ellentétben a A volt Szovjetunió országainak 20 éves posztszovjet története, amelyek életszínvonala ma a harmadik világ országainak szintjén van.
Szovjetunió 1953-1991 között
>1953-ban a Szovjetunió vezetője, I. V. Sztálin meghalt. Az SZKP vezetése három évnyi hatalmi küzdelme után az ország politikájának némi liberalizációját és a sztálini terror számos áldozatának rehabilitációját követte. Megérkezett a hruscsovi olvadás.
Hruscsov olvadása
>Az olvadás kiindulópontja Sztálin 1953-as halála volt. Az SZKP 20. kongresszusán 1956-ban Nyikita Hruscsov beszédet mondott, amelyben Sztálin személyi kultuszát és Sztálin elnyomásait bírálták. Általánosságban elmondható, hogy Hruscsov irányvonalát a párt csúcsán támogatták, és megfelelt annak érdekeinek, hiszen korábban még a legjelentősebb pártfunkcionáriusok is féltették életüket, ha szégyenbe estek. A Szovjetunió külpolitikája a kapitalista világgal való „békés együttélés” irányába hirdetett irányt. Hruscsov is megkezdte a közeledést Jugoszláviához.
A stagnálás korszaka
>1965-ben N. S. Hruscsovot eltávolították a hatalomból. Következtek a gazdasági reformkísérletek, de hamarosan megkezdődött az úgynevezett stagnálás kora. A Szovjetunióban nem volt többé tömeges elnyomás; az SZKP politikájával vagy a szovjet életmóddal elégedetlenek ezreit nyomták el (anélkül, hogy halálbüntetést alkalmaztak volna rájuk), lásd Emberi jogi mozgalom a Szovjetunióban.
- A Világbank becslései szerint a Szovjetunióban az oktatás finanszírozása 1970-ben a GDP 7%-át tette ki.
Peresztrojka
>1985-ben Gorbacsov bejelentette a peresztrojka kezdetét. 1989-ben megválasztották a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsát, 1990-ben pedig az RSFSR Legfelsőbb Tanácsát.
A Szovjetunió összeomlása
>A szovjet rendszer reformjára tett kísérletek egyre mélyülő válsághoz vezettek az országban. A politikai színtéren ez a válság a Szovjetunió Gorbacsov elnök és Jelcin RSFSR elnök konfrontációjaként fejeződött ki. Jelcin aktívan hirdette az RSFSR szuverenitásának szükségességének szlogenjét.
A Szovjetunió összeomlása az általános gazdasági, külpolitikai és demográfiai válság kitörésének hátterében történt. 1989-ben jelentették be először hivatalosan a Szovjetunió gazdasági válságának kezdetét (a gazdasági növekedést hanyatlás váltotta fel).
A Szovjetunió területén számos etnikai konfliktus csap fel, amelyek közül a legélesebb a karabahi konfliktus 1988 óta, tömeges pogromok örmények és azerbajdzsánok körében. 1989-ben az Örmény SSR Legfelsőbb Tanácsa bejelentette Hegyi-Karabah annektálását, és az Azerbajdzsán SSR blokádba kezdett. 1991 áprilisában valóban háború kezdődött a két szovjet köztársaság között.
